Bene Zoltán: A világegyetem megragadása Böszörményi Zoltán regényében

Böszörményi Zoltán Darabokra tépve című új regényét nehéz lenne besorolni valamely skatulyába, ugyanakkor éppen ez az egyik erőssége, utóvégre a modernitásban nincsenek és nem is lehetnek tiszta műfajok, alműfajok, márpedig ez a regény a modernitás regénye (is).

Ennek belátására elég, ha csak a címet próbáljuk értelmezni. Legalább két irányból közelíthetünk: a Darabokra tépve utalhat a Trianon utáni Magyarországra és magyarságra (ezt az értelmezést erősítik a szerző Darabokra tépett táj című versével fönnálló analógiák), de utalhat a cím az ember egységének megbomlására is, arra a jelenségre, amely a modernitás egyik alapélménye, s amit Ady Endre „minden Egész eltörött”-gondolata oly plasztikusan fejez ki.

A regény címe – Darabokra tépve – egyszerre értelmezhető lokálisan és globálisan is, jelképezve azt, hogy az emberi világ rétegei egymásra épülnek, s ha korunkban, a globalizáció nagy sebességgel koptatja is ezen rétegeket, s ily módon egyre kevesebb réteg alkotja a mind felemásabb teljességet, az alapvető igazságon ez nem változtat: a rész és az egész elválaszthatatlan egymástól, s annál szegényesebb a teljesség, minél kevesebb részből adódik össze. Tovább nehezíti a regény besorolhatóságának és meghatározhatóságának problémáját az a körülmény, hogy a szerző ebben a művében tudatosan elegyíti a populárist a magas művészettel, a filozófiát a szociológiával, a társadalomrajzot a lélektannal és természetesen − az ősi alkotói módszer szerint − a valóságot a fantáziával. Módszeréről, ám voltaképpen a regényírás mikéntjéről mondatja ki hősével, Thomas Larringennel, miszerint „[a]z író a képzeletét a revelációk és képzetek megértésére (is) használja, de mi történik akkor, ha a világegyetemet akarja a fantáziájával megragadni?” Márpedig a Darabokra tépve tétje a világegyetem megragadásához fogható, végtére is a világ ott rejtezik minden egyes részletében, Böszörményi Zoltán pedig olyan alaposan veszi górcső alá és járja körül ennek a világnak egynémely szegmensét (nem is keveset!), hogy abból bizony az Egészre vonatkozóan is érvényes következtetéseket vonhatunk le.

Mielőtt azonban bárki azt gondolná, hogy közel négyszáz oldalon keresztül súlyos eszmefuttatásokat és filozófiai, lélektani elemzéseket kell megemésztenie, amennyiben kezébe veszi a Darabokra tépve című kötetet, szögezzük le: a regény cselekményes, az események magukkal ragadják az olvasót, a figurák remekbe szabottak: élők, hitelesek. Böszörményi bátran fölvállal tabutémákat is, így például a történet egyik markáns, ugyanakkor naturalistán realista vonulata a (mindenkori) emberi lénynek a szexualitás általi meghatározottsága.

De kitűnő a tradicionális viszonyulások felbomlási folyamata végstádiumának ábrázolása is, amint az irigységek, féltékenységek, érdekek és ellenérdekek pókhálójának bemutatása, a saját és mások sikeréhez, köztük a hozzánk közel állók sikeréhez való viszonyulás kíméletlenül pontos leírása, a hétköznapi hatalmi játszmák ábrázolása… És mindez mind-mind, egytől egyig él és lüktet ebben a regényben!

Mindemellett a sorok között jelen van egy olyan megkapó, meg- és elragadó jelenség, amely már a szerző egyik korábbi regényében, a Regálban is szervező erőként működött, s amelyet jobb szó híján itt most úgy nevezek: transzcendens immanencia. Értem ezalatt azt, hogy egyrészt az egész szöveg erősen személyes, miáltal az olvasó érzi, mennyire „benne van”, mennyire jelen van a szerző, s ettől még hitelesebbnek fogadja el a történetet és mindazt, amit a történet indukál; másfelől Böszörményi mégis kívülről és bizonyos értelemben fölülről tudja láttatni a történéseket, amely egy másik megközelítésből erősíti a hitelességet. Meglátásom szerint ez a transzcendens immanencia óriási erénye Böszörményi Zoltán elbeszélőtechnikájának.

Bármennyire is olvasmányos a regény, mégsem mehetünk el szó nélkül a filozófiai vonulata és az irodalomelméleti, irodalom- és kultúrtörténeti vonatkozásai mellett.

A magam részéről úgy vélem, a jó irodalom mindig releváns bölcseleti szempontból, márpedig a Darabokra tépve ilyen értelemben is erős. Hogy csak pár nevet említsek, akiket regényében a szerző megidéz: Marcus Aurelius, Voltaire, Nietzsche, Wittgenstein, Hamvas Béla vagy éppen Marx; Dante, Shakespeare, Heinrich von Kleist, Kazuo Ishiguro, Houellebecq – és mindezen gondolkodókon és alkotókon mintegy átszűrve végső soron egy Böszörményi-ars poetica és -hitvallás körvonalazódik. Márpedig a szellemi elődökre és vitapartnerekre hivatkozva lépcsőfokról lépcsőfokra fölépíteni saját eszmerendszerünket, megküzdve minden egyes gondolatért és igazságért olyan attitűd, amelyet a fogyasztói társadalom lassan végképp bedarál.

Természetesen nagyon fontos a regény Trianon-szála. Böszörményi mind társadalmi, mind történelmi és filozófiai értelemben világ-kontextusba helyezi a magyarság legnagyobb, legfájdalmasabb tragédiáját, s ha egyértelműen uralja is ezt a kontextust a hazáját rajongásig szerető, nemzeti érzelmű magyar értelmiség nézőpontja, azért egy sokkal árnyaltabb perspektíva bontakozik ki a regény lapjain, mint amilyenekkel a legtöbb esetben találkozhatunk.

Ennek a széles perspektívának az oka vélhetően az, hogy Böszörményi Zoltán nemcsak az anyaországi és az elcsatolt területeken élő magyarság, hanem a nyugati magyar emigráció (és egyáltalán: a nyugati emberek) gondolatvilágát és világlátását is kiválóan ismeri.

Azonban nemcsak Trianon kap hangsúlyt a könyvben, hanem a történelem utóbbi évszázadainak egyéb meghatározó eseményei sem maradnak ki. A szerző beleszövi a történetbe a kommunista idők emlékét éppen úgy, ahogy a jelenkor köztörténetét, s a figyelmes olvasó még a szomorú, aggasztó párhuzamokat is fölfedezni véli a mindenféle múltbeli diktatúrák és a jelen furcsa-alattomos fogyasztói kényszerei között.

Nem hagyhatom említetlenül a regény cselekményét erősen meghatározó traumákat sem, hiszen mindvégig a háttérben meghúzódó vagy nagyon is előtérbe kerülő, ám kétségtelenül igen súlyos egyéni és közösségi traumák mozgatják a szálakat. Olyan egyéni megrázkódtatások, amelyek a párkapcsolatokban, az emberek hétköznapjaiban, illetve az alkotóban gyökereznek; és olyan megrendítő közösségi élmények, mint Trianon, az emigráció és a civilizációs határhelyzetek, amelyben jelenkorunk emberének élnie és boldogulnia kell.

Úgy vélem, a Darabokra tépve bátran értelmezhető kulcsregényként is, ugyanakkor érzésem szerint föltétlenül olvasható összegzésként, amely egyúttal számvetés és hitvallás.

Ha pedig a Faustot vagy Az ember tragédiáját emberiségkölteményként is szokás meghatározni, hát a Darabokra tépve mindenképpen igényt tarthat az emberiségregény jelzőre, mert bár egy erős meghatározottsággal (a magyarsággal), de (amint a cím kettős értelmezése sejteti) az emberiség egészének alapkérdéseit feszegeti.

Megjelent: Magyar Nemzet, 2020. 12. 18.