Bollobás Enikő: Létösszegzés, életszenvedély és nyelvtisztelet Böszörményi Zoltán költészetében

A Böszörményi Zoltán verseiből Márton László válogatta kötet a szerző eddigi életművének hiteles lenyomata. A nyolc fejezetbe – Játék a széllel, A szerelem illata, Majorana homokórája, A vers nem lett osztályharcos, A dolgok síkos felületén, A lélek varázsbotja, El nem küldött levelek, Az elvarázsolt szilvafa – rendezett versfolyam tartalmazza a legjelentősebb műveket, reprezentatív képet adva a költő több évtizedes pályafutásának állomásairól, legfontosabb témáiról és elkötelezettségeiről, valamint változatos formaművészetéről.

A kötetet keretező két ars poetica – A vers és A költő trófeái – hitvallásként tartalmazza Böszörményi elveit a szenvedéllyel megélt élet poétikai projekciójának értékéről, a szó mindenekfölöttiségéről, valamint a nyelvhasználat és a versírás szentségéről. Ezek a gondolatok rendre visszatérnek a kötet más darabjaiban is, megerősítve a nyelv és a költészet iránti elkötelezettségét. Költői küldetése, mint írja, nem kevesebb, mint „közös nevezőre hozni / arasznyi létünkkel / a végtelent” (Mint fényreklámok), tudván azt is, hogy „A költőből is az Isten üzen” (A történelem folyosóin). Mi több, Böszörményi azt is tudja, hogy a 20. század vérzivatarai után a nyelv költői megtartása a megmaradás egyetlen záloga: „Maradt hát a szó, a szent lobogóra tűzhető” (Katedrális az örök télnek). Másutt pedig ezt olvassuk: „Csak szavakkal menthető meg / a fuldokló gondolat” (Megmaradni). Az aradi születéssel kapott szellemi örökség kötelezi a költőt a forradalmi poétikára, az önmagával és a nemzettel való folyamatos – hol önostorozó, hol kamaszos – Esti Kornél-os – szembesülésre (Katedrális az örök télnek), a verset tekintve a lázadás, a forradalom legfőbb formájának. A vers egyúttal a legmagasabb méltóság is: „A magyar szó a rangom” – írja a Megmaradni című versben, eszünkbe juttatva Faludy ódáját a magyar nyelvhez, vagy még inkább Kosztolányi emlékezetes hitvallását – „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható”1 –, amivel Böszörményi bizonyosan egyetért.

Böszörményi nyelvfelfogása továbbá Whitmanével is rokon – aki, tegyük hozzá, az egész életmű egyik eredetpontjaként jelenik meg a válogatásban. Whitman a nyelvet belső énje „ádámi” kiterjesztésének tekinti; felfogása szerint a nyelv hatalom, mely a beszélőt is hatalommal képes felruházni. Mint az Amerikai ábécéskönyvben (An American Primer) kifejtett gondolatokból tudható, Whitman a szavak puszta referenciális jelentésén túl azok „önnönvalóságára” helyezi a hangsúlyt: az „amerikai szavak” − melyek egyúttal a nemzeti jellem lenyomatai is − „mind kézzel foghatók és tiszta életűek, saját szövettel és szépséggel” rendelkező entitások.2 „A szavak élnek és izmosak – járnak, néznek, lépnek, magabiztosságot sugallva.”3 A nyelv Whitmanhoz köthető anyagszerű szemlélete egyértelműen megjelenik Böszörményinél is: a szavak nála is fizikai kiterjedésűek, tárgyak, hiszen az ő verseit is „Meg lehet tapogatni, rugdosni, szagolni, nézni, / hálni lehet vele” (A vers). Továbbá nála is hatalom a nyelv, amely a nemzet megmaradásának feltétele.

Védjük meg a Pál utcai fiúkat!
Még akkor is, ha Nyugaton a vers helyzete változatlan.
(Itthon sem más.)
Árgus tekintettel kövesd a verslábakat. Amíg lesznek lábak,
s nem kótyavetyélik el a megmaradás lehetőségeit,
mint elődeink száz évvel ezelőtt Magyarországot.
                                                          (És mindenütt a pénz)

Mindezen túl csak a vers és általában az alkotás képes felvenni a harcot a pénz uralmával szemben, hiszen „az alkotás magasztos reménye / a változás” (Majorana Moszkvában a Vörös téren) a jelen sivárságában, amikor az emberek nem olvasnak verset, és nem mozdulnak meg a szabadság eszméjétől (Sorok kétezer-tizenöt első napján).

Böszörményi költészetének talán legszembetűnőbb jellemzője az, ahogyan megszünteti a gondolat és az érzelem kettősségét, mi több, a konkrét és az absztrakt kettősségét is. Verseiben egységbe olvad össze a szellem és az intellektus, illetve az érzékiség és a szenvedély, igazolva Paul Valéry meglátását, aki szerint „az értelem világának sajátja az, hogy állandó izgalomban tartja az érzéki világ”,4 miközben a gondolat úgy rejtőzik el a versben, „mint tápérték a gyümölcsben”.5 Ez érvényes nagy témáit kezelő minden versére, így a természet, a szellem és a szerelem együttállását, az idegenség/otthonosság kérdését (Calgary 1984, Idegen), Istennek a természetben való magasztos jelenlétét (Barbadosi reggel) és a nemzet megmaradásáért való aggodalmát taglaló darabokra, amelyekben – Kabdebó Lóránt kifejezését kölcsönvéve – „a létezésre való rákérdezésnek”6 lehetünk tanúi. Számos nagyszerű verse mély és eleven gondolatiságról tanúskodik, igazolva, hogy Böszörményi követi Valéry útmutatását: „Annak szerettelek volna szentelni, Agyam, hogy mindent kristálytisztává tégy, szétoszlasd a tér keltette és az idő gerjesztette zűrzavart, hogy olyan ragyogást csalj elő belőle, amely megtisztítja világodat, úgy, hogy fényed e sugárzó rendszerről visszaverődve hozzád, önmagára záruljon a pillanatban, renddel helyettesítve a teret és örökléttel az időt”.7 Ezekben a versekben szinte testvéri szellemi kapcsolatot érez többek között Spinozával (Az óceánon), Hume-mal, Arthur Millerrel, Allen Ginsberggel (A quabradai sziklaugrók bátorsága) és Dylan Thomasszal (New York-i ballada). Ám a gondolat és az érzelem kettőssége csak részben köszönhető az elme ragyogásának jeleit a verstől is megkövetelő valéryi poétikának, a nagy kultúrtörténeti hagyományok megélésének. Ugyanennyire köthető annak a poétikai gondolkodásnak a felvállalásához, amelyet T. S. Eliot fogalmazott meg az angol metafizikus költőkkel kapcsolatban, akiknél a gondolat és az érzelem egységét dicséri, ugyanezt várva el a modern költőtől:

[…] az elme szüntelenül egységbe olvasztja a tapasztalat sokféle anyagát; a köznapi ember tapasztalati anyaga kaotikus, rendszertelen, töredékes. Az utóbbi szerelmes lesz és Spinozát olvassa, és nála ennek a kétféle tapasztalatnak semmi köze nincs egymáshoz, és nincs az írógép zajához vagy a főzés szagához; a költő elméjében ezek a tapasztalatok mindig újfajta egészeket képeznek.8

Böszörményi Eliot mértéke szerint ír: nála az Arno partján elraktározott észleletek összekapcsolódnak Firenze művészeinek – Michelangelo, Botticelli, Raffaello és Leonardo da Vinci – alkotásaival, az ott látott képeknek és hallott hangoknak megfeleltetve Firenze alkotó szellemét, egyúttal az intellektust az érzékek egyikévé emelve (Majorana az Arno partján sétál). Hasonlóképp, a Thomas Mannt megidéző költeményben (Szerelem Velencében) feltett nagy egzisztenciális kérdések nincsenek elválasztva a szép velencei ifjú keltette vágy ébredésétől, miként a gondolati és az érzéki sem a természetitől. Vagyis erre az esetre is áll az, amit Böszörményi a Jeligék a halhatatlanságnak című versben ír, miszerint „Az ember beszéljen az egészről. / Az egészben benne van az is, / ami valamilyen ürügy okán ebből kimaradt.” Ezt a gondolatot több más versében kifejti, legexplicitebben talán Az egész fenomenológiája címűben.

Az egész ámítja magát,
de nem szabad,
rész-világok laknak benne,
és mindegyik ereje más.
A végzetben ott az ellentmondás,
a végzettel nem lehet játszani,
mint a hatalmat, akarni kell!
A tudat abba is belebukhat,
hogy csak az út menti fát
ragadja magához,
és nem az (egész) éjszakát.

Ebben a szellemben alkot egységet nála szerelem és tudomány, valamint – Az irgalom ellipszise – művészet és tudomány is (eszünkbe juttatva Charles Olson nagyszabású poémáját, A dicsőítés9 címűt, amelynek megértéséhez a költő megadja a Fibonacci-számsor definícióját).

A szellemi és az érzéki együttállása talán az emlékezés poétikai kezelésében a legnyilvánvalóbb. Az emlékezés ugyanis mindig az érzékekhez, a pillanat szenzuális megéléséhez kötött: „az emlékek gödréből kifordul az a pillanat” (A quabradai sziklaugrók bátorsága). Az emlékezés számos versében egységbe fogja a gondolatit és az érzékit; Eliot kifejezésével, az érzékek nyelvhegyére tűzve a szellemit. Az emlék evolúciója című Böszörményi-vers önálló életet ad az emléknek, amely saját törvényei szerint hol feltör, hol elhalkul. A Mint sárgán várakozó szemaforok, megvillantak a narancsok látványosan őrzi az érzékszervekkel felfogottat az emlékek között, amikor a költő leírja, hogy miként idézi fel lázas betegen sétálva Monacóban koreai látogatását, amikor kutyahússal kínálták, majd mindez együtt készteti szerelemvallásra (eszünkbe juttatva Robert Creeley Hegyek a sivatagban10 [The Mountains in the Desert] című versét, amelyben a képzelet és az emlékek fogságába szorítottan válik bizonyossá a megszólaló számára a szerelem).

Maga az emlékezet a kötet legutolsó fejezetének a főszereplője: Az elvarázsolt szilvafa darabjaiban a költő elméje megnyílik, s hagyja, hogy a tudat mélyéből felszínre emelkedjenek az emlékek, ráhangolva, mint írja „a jelent a múltra”. Így jelenik meg a nagyapa kertes háza, a kertben az elvarázsolt szilvafával, a fiút meséivel ámulatba ejtő hajóskapitány, a költő harminckettedik születésnapja Bécsben, a szülőváros, Arad történelmi hagyatéka, az első világháborúban elesett dédapa, valamint az első találkozás Szőcs Gézával a kolozsvári Fellegváron. A múltba való visszatérés különös formája ez, amikor olyan helyzetekbe tér (vissza), amelyekről nem tudta, hogy emlékek lesznek. Erről ír a Reditio című versben.

Visszatérek oda, ahol még nem voltam.
Visszatérek soha nem volt magamba.
Visszatérek emlékeimbe, melyeket
nem magamnak elevenítek fel.
Visszatérek gyermekkoromba,
oda, ahol soha nem futottam versenyt
a széllel, és nem gondoltam arra,
egyszer emlékeznem kell erre.

[…]

A Majorana-ciklus, melynek darabjai az egész kötetben jelen vannak, látványosan testesíti meg a szellem és az érzékek egységére vonatkozó poétikai vezérelvet. Több fejezetben olvasunk elszórtan néhány Majorana-dalt, így a Játék a széllel, A szerelem illata, A lélek varázsbotja és Az elvarázsolt szilvafa címűekben, míg a Majorana homokórája fejezetnek minden darabja Majorana-vers. Ettore Majorana, a rejtélyes életű olasz elméleti fizikus (aki Fermi szerint Galileivel és Newtonnal azonos jelentőségű volt) a költő alteregójaként jelenik meg, aki beutazza a nyugati kultúra legjelentősebb helyszíneit, s megismerkedik több ezer év meghatározó alkotóival, az egyiptomiaktól a görögökön és a rómaiakon, a reneszánsz művészeken át egészen a kortárs francia Désirs des Arts-csoportig. A nagyszabású ciklus középponti verse a Majorana sestinája, amely az eszme, a fényesség, a lét, a szellem, a tudat, továbbá az ösztön, a lélek, az ihlet, az érzelem összjátékának különböző formáit írja le, az alkotói folyamat emelkedő-erősödő, majd halkuló-megnyugvó ívét követve. A szellemi képződmények nem absztrakciók, hanem a költészet megszemélyesítő potenciálja életre keltette fogalmak vagy entitások, amelyek azután maguk lendítik előre az alkotó vágyát és ekként az alkotói folyamatot.

Mint már utaltam rá, Böszörményi költészetének egyik jellemzője a konkrét és az absztrakt kettősségének megszüntetése. Ez az imperatívusz ikerpárja a fent leírtnak, hiszen a bent és a kint szétnéző költői szubjektum teljességére, egységére vonatkozó poétikai parancsával egy tőről fakad. A versekben életre kelnek az elvont entitások: az idő, a jövő, a szerelem mind emberi formát ölt, s humanizált voltukban emberi karakterjegyeket öltenek. Ekként írja a Bora-borai razglednicákban, hogy „fejét az idő / tenyeremre / hajtja”; a Márai ébresztésében azt, hogy „A jövő vacogó foggal, / hóbuckák között didereg, / a szkepszis állványzatáról színpadi / az eleven valóság vergődése;” a Levélben is ebben a szellemben ad emberi formát a reménynek és a szerelemnek: „nem hadonászott a remény / nem futkosott bennem a szerelem, / mint boldog ismerős, / hanem leült mellém.” A fogoly című versben szintén a szerelmet humanizálja, amikor a költő fogolyként tartott férfiként konceptualizálja a fogalmat.

[…]

fogolyként él bennem
a szerelem
mégis
néhanapján kiengedem
a világba
levegőzzék
bámészkodjék
érezze jól magát
ilyenkor
ünneplőbe öltözik
kezét hátrateszi
úgy sétál ki előttem

[…]

szemöldökét összevonja
nem tudja eldönteni
barátja
vagy ellensége vagyok

A Magyar ballada című himnuszban hasonlóképp ad arcot az absztrakcióknak: az eszme szorgos munkás, nem henyél; a jövőnek arca van; a fellegek ölelésre képesek; az országnak feje, pontosabban füle van. A Majorana írja Szilágyi Domokosról című költemény az abszurdnak kölcsönöz emberi jegyeket: „Didereg az abszurd a gondolat méhében”, míg A lélek varázsbotjában a részvét humanizálódik: „A várakozás az érzelmes részvét hideg lehelete.” A példák további felsorolása helyett egyetlen verset említek, a Majorana sestináját, e mesterien kidolgozott prosopopeia-konstrukciót, amelynek bonyolult összjátékát – akár egy szimfonikus zenekarban – minden résztvevő együtt hozza létre. Miként már korábban is utaltam rá, az eszme, a fényesség, a lét, a szellem, a tudat, az ösztön, a lélek, az ég és az ihlet mind-mind emberi arcot kap az alkotás folyamatában, előállítva annak crescendo–decrescendo-ívét, előbb a végsőkig fokozva az intenzitást, majd együttesen segítve nyugvópontra a kreativitás pályaívét.

Létösszegzéseinek alapja ez az egységteremtés, akár istenkeresés a témája, mint a Bora-borai razglednicáknak, akár a tudás bizonytalansága, mint a Hol tévedek?-nek, akár az önzés és önzetlenség, mint az Én, a lélek nyílt és őszinte partizánja című versnek. Ám a világtapasztalat értelmezése helyett utóbbiban a figyelem parancsát fogalmazza meg – „csak egyáltalán létezni, / figyelni, érezni szeretnék”; a világra való kitekintést, a világban való körültekintést teszi meg feladatának, jól tudva, hogy egyszerre kell résztvevőnek és szemlélőnek lennie: „Látni és láttatni egy és ugyanaz?” (Szerelem Velencében). A bent és a kint egyenlő arányban alkotják figyelmének tárgyát, hiszen nemcsak a belső folyamatok megértésének a vágya hajtja, hanem a nemzetféltés, az Európa-féltés, sőt a világféltés is. A nemzet fennmaradásának és egységének kívánalma, ez az „ezeréves vágy” (Darabokra tépett táj) végigvonul az egész köteten, sugallva, hogy olyan világban élünk, amelyben még megmaradni is csak óriási erőfeszítések árán lehet.

Suttogok, pedig kiáltanom kéne,
ébressze szavam
hazámat, e szelíd vidéket,
kitartásra biztasson, téged is,
aki még érted a magyar szót:
megmaradni, ez a küldetésünk,
megmaradni mindenáron,
mint soha nem múló fény kése az éjben.
                                      (Megmaradni)

Ám nemcsak a nemzetféltés (és persze Erdély-féltés – lásd pl. A végeken című verset) témája tér rendre vissza, hanem az Európa iránti aggodalom is: nosztalgiával tekint XIV. Lajos, Mozart, Napóleon, Franz Kafka, Joyce, Déry Tibor, valamint Voltaire, Kant, Schopenhauer, Hegel, Spinoza Európájára, amely még a szellem és az igényesség Európája volt. A perspektívát tovább tágítva jelenik meg az egész globális világ rossz irányba történő változása, a pénz hatalmának eluralkodása, valamint a szellem elsivárosodása felett érzett aggodalom is.

Mindez összefüggésben van a hely D. H. Lawrence-i valorizálásával, akár a traiskircheni lágerről van szó (Traiskirchen), ahol a legfájóbb a magyar szó elhallgatásának kényszere volt, akár a Kanadába való megérkezésről (Calgary 1984), akár a Németországban megélt magányról (Nürnbergi éj), a torontói metró közönségességéről (Hajnal a torontói metrón), a barbadosi piac színkavalkádjáról (A bridgetowni piacon), a Michelangelót, Raffaellót, Botticellit és Leonardo da Vincit egy időben eltartó Firenzéről (Majorana az Arno partján sétál), a Golden Gate-híd magasztosságáról (San Franciscó-i reggel) vagy a Dylan Thomas jelenlétét őrző Greenwich Village-i tavernáról (New York-i ballada).

A szellem, az érzékek és az emlékek hármas együttállása jellemzi A szerelem illata című fejezet tartalmazta szerelmes ciklust. A hol vallomásos, hol értelmező, de végig éncentrikus és megszólító beszédmódban írt versek egy szerelem történetetét adják elő, dominánsan a lírai jelent alkalmazva a jelen és a múlt eseményeinek feldolgozására. A megértés vágya hajtja itt is a megszólaló lírai szubjektumot, mutatva, hogy Böszörményi ebben a tekintetben is jó Valéry-tanítványnak bizonyul, elfogadva a francia költő meglátását, miszerint „a szerelem és a szellem keveréke a legrészegítőbb ital”.11 Az aposztrofikus intonációjával Paul Géraldy póztalan diszkurzusát is idéző ciklus beszédmódja valóban a minden érzékszervet mozgósító szerelmi tudatállapot megragadására vállalkozik, amelynek során a szerelem teljességének megélését egyszerre bízza egyrészt a látás, a hallás, a tapintás, a szaglás és az ízlelés, másrészt a nemi érzékiség felajzott állapotának bemutatására. Ugyanakkor tanúi vagyunk a képzelet és az emlék játékainak is, amelyek – a szerelem érzékeket stimuláló képessége okán – egyaránt élő, változó, fejlődő folyamatokként jelennek meg.

A ciklus középponti darabja a fejezet címét is adó szonettkoszorú, A szerelem illata, amely sűrítve és – a szigorú formai és szemantikai előírások betartása révén – komplex módon jeleníti meg a teljes ciklusban vissza-visszatérő szellemi és érzéki tapasztalatokat. Szemantikai tekintetben a tizennégy alapszonett a Lotz János által lefektetett szabályoknak12 megfelelően „a téma variációinak összefüggő és összekapcsolt sorozata”.13 Böszörményi alapszonettjei valóban egy-egy általános gondolatot bontanak ki, mégpedig az emlékezés, a szenvedély, a gyönyör, a beteljesülés, az egyesülés, az elbizonytalanodás, a megtorpanás, a kétség, a felvillanó idegenség, a féltékenység, a másik elvesztésének lehetősége, a folytatás kétsége, az eltávolodás, a szakítás, az emlékké válás, az újbóli reménykedés és a múlt iránti vágyakozás témáit részletezve, amelyeknek összegzését a mesterszonett adja majd. Böszörményi ugyanakkor lazít az olasz reneszánszból eredeztetett sonetti a corona szerkezetén, amennyiben nem tartja be – miként József Attila sem tartotta be – az oktett és a szeksztett közti éles szemantikai határt, hanem a kilencedik sorban folytatja az előző két versszakban megkezdett gondolatot, olykor enjambementokkal is érzékeltetve a strófákon túlnyúló szemantikai összetartozást. Ugyanakkor sehol nem sérül a szonettkoszorú szerkezeti alapszabálya, s az alapszonettek utolsó sora rendre a következő szonett első sora, amely sorok azután a mesterszonett egyes sorait alkotják, s így visszatérnek, mint Lotz írja, „az egész gondolatlánc kiindulási pontjához”.14 Egyéb formai tekintetben Böszörményi inkább szorít a követelményeken, amikor az oktettben általában kettőnél, a szeksztettben pedig háromnál több rímet alkalmaz. A hol ölelkező, hol páros rímekből álló alaprímek és a mesterrímek bravúrosan fogják össze a tizenöt szonettet, miként az egész szonettkoszorú is – mind szemantikailag, mind formailag – nagy nyelvi és gondolati virtuozitásról számot adó költői teljesítmény.

Kényszerleszállás Shannonban a címe annak a több mint húszoldalas versciklusnak, amely egy valóságosan (és hosszan) megélt halálközeli élmény, a Karib-szigetekre tartó repülőgép írországi kényszerleszállásának a krónikája. A résztvevő és a szemlélő kettős perspektívájából tárul elénk a helyzet, amennyiben a narrátor egyrészt beszámol a megbillent repülőről, a rémülten futkosó légikísérőkről, majd a kigyulladt, füstölő gépről, másrészt az eseményeknek és a vég lehetőségének hatására feltörő gondolatokról és érzésekről. A szemlélő pozíciójából terelődnek gondolatai Sziszre, vagyis Szilágyi Domokosra, aki a kényszerleszállás metaforáját kibontva írt a haláltól megzavart életről. Fogadja továbbá a gyermekkor feltoluló emlékeit, a nagyapa simándi házát, a sorstársnak érzett Bartókot, a Monte Carlo iránti vonzalma okán fivérének tekintett Adyt, majd kitágítva a szemlészi perspektívát a nemzet nagy tragédiáit veszi sorra. Goethe, Hamvas, Churchill és leginkább Pascal sorait mormolva éli át a majdnem-tragédiát, amelynek elfogadásához – „Minél közelebb érzem a nemlétet / annál távolabb sodródom a reménytelenségtől” – a félelemmel való szembenézés segíti, mégpedig a halálfélelem artikulálása révén. Refrénként több változatban is megjelenik a lefelé csúszás képe, hol a félelem, a dolgok, az emlékezés, az emlék, a gondolat, hol a bizonytalanság, az aggodalom felületéről a halál szakadékába való lecsúszás rémképe: „A félelem síkos felületén csúszom lefelé”, „A dolgok síkos felületén csúszom lefelé”, „A gondolat síkos felületén csúszom lefelé” stb. A tragédiát felfogó elme gondolatfolyamát és a maguktól feltoluló, illetve tudatosan előhívott emlékek zuhatagát a véletlen és a sors természetéről való elmélkedés tucatnál is többször visszatérő refrénje pontozza, szervezi – akárha a moirák kórusát hallanánk, akik a Boeing-777-es végzetét is irányítják.

Pörögnek a véletlen motollái,
fenn, a csomagtérben a pillanat lila-zöld
hátizsákja lapul. Csak működésbe kell hozni
a visszaszámláló vörös kijelzőjét,
a sors ezüstkerekeit, a látható láthatatlant,
a villanást.

Böszörményi kötete sorra nyújtja olvasóinak az intertextuális „aha-élményeket” áthallások és utalások formájában, mintegy elrejtve a sorok között a nagy elődök szavait. Hiszen a Bora-borai razglednicák cím eszünkbe juttatja Radnóti bori noteszét; a szellem és a szerelem egysége és a vers osztályharcos voltának felvetése megidézi József Attilát, miként ezek a sorok is a Fénypórázon című versből:

Megkövülsz, ha érkezel,
törvény, hogy nem lehetsz
egyszerre odakinn
és odabenn.

Másutt, a „Megemészt a roppant tűz idebenn” Csokonait emeli be A szerelem illata című versbe, a „fénybe öltözött haramia” (El nem küldött levél John Updike-nak) és a „nincs, ki átvigye egy másik partra” [az örömöt] (Üres vonatok) Nagy Lászlót, az olyan sorok pedig, mint a „senki sem éhes a szóra” (A vers nem lett osztályharcos) vagy a „kétmillió kivándorolt magyar szívét / őrizem a szívemben” (Mint aki nem fut mindhiába) Adyt. Ezzel Böszörményi versvilága afféle visszhangkamra lesz, amelyben a sorokba belehangzik a magyar nagykánon, s ennek következtében úgy érezhetjük, ha Böszörményit olvassuk, akkor vele együtt Csokonait, Adyt, József Attilát, Radnótit, Nagy Lászlót és másokat is. Mindeközben Böszörményi – Noam Chomsky szellemében – azt is igazolja, hogy véges számú lexikai elemből végtelen számú mondat generálható, amelyek mindegyike – miközben fejbólintás az elődök előtt – eredeti és egyetlen.

A tiszteletadás gesztusa A lélek varázsbotja című fejezetben a legnyilvánvalóbb, amelyben hommage-ok sorakoznak olyan magyar, európai és amerikai költők, képzőművészek, gondolkodók, történelmi szereplők megidézésével, akik Böszörményi szellemi nagykorúságáért felelősek. Intellektuális gazdagodása nekik köszönhető: őket fogadta be „föníciai cserépedényként”, mint Én című versében írja:

ó
én föníciai
cserépedény
alázattal
befogadom
amit elhelyeznek
bennem
vagy
csak úgy
belém
szórnak

A magyar szellemi tárház a legnépesebb, itt sorakoznak a költőre leg­na­gyobb hatást gyakorolt magyar hírességek, köztük Rákóczi, Balassi, Szi­lágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Faludy, Márai, Molnár Ferenc, Lincoln, Kertész Imre, Esterházy Péter, Kocsis Zoltán, Presser Gábor, Sztevanovity Dusán, Krúdy, Jászai Mari, Bodor Pál, Bréda Ferenc (François Bréda), Szi­lágyi István, Bartók Béla, Szabó Lőrinc, Szőcs Géza, Pilinszky, Mandics György, Nádas Péter. Az európaiak közt találjuk Federico García Lorcát, Descartes-ot, Brâncuși-t, Spinozát, Paul Celant, Szókratészt, Vergiliust, Pü­thagoraszt, Thalészt, Hippokratészt, Arkhimédészt, Nietzschét, Kantot, Teslát és Marconit, végül két amerikait, északról Walt Whitmant, délről Pablo Nerudát. Az El nem küldött levelek fejezetbe összegyűjtött versek hasonló szellemben íródtak: nem hommage-ok ugyan, de a költőnek a címzettekkel való rendezetlen kap­csolatát tisztázzák. Ami az életben undone business maradt, hogy Olson kifejezését használjam, mert nem volt lehetőség a rendezésre (vagy lelki restség okán, vagy mert nem ismerték egymást, vagy mert nem lévén kortársak nem is találkozhattak), most a megszólított halála után tisztázódik, rendeződik el. A címzettek között szerepel John Updike, Konrád György, Thomas Mann, Ady Endre, Csoóri Sándor, Szabó Lőrinc, Tamási Áron, Orbán Ottó, Lászlóffy Aladár, Bogdán László, Szőcs Géza (neki két levél is megy), Nagy László, Farkas Árpád, Nemes Nagy Ágnes, Kavafisz, Marcel Proust, Bréda Ferenc, Petőfi Sándor, Salvatore Quasimodo és Tandori Dezső. A Böszörményi által a két fejezetben felvonultatott alkotótársak pantheonja a magyar és általában a nyugati kultúra meghatározó, sokszínű, sokhangú képviselőinek találkozóhelye. (Többször valóságos vagy elképzelt találkozásokról ír, így Bartók és Szabó Lőrinc, Bartók és Pilinszky képzelt találkozásáról, amelynek folyományaként egymás gondolatait veszik át.) Úgyszólván teljes ez a nagyszabású pantheon – egyetlen élet szellemi lakomájának menüjeként mindenképpen az.

Végül röviden Böszörményi formaművészetéről. Ennek legfontosabb jegye, hogy a szertefutó gondolati sokféleségéből organikusan kinövő forma is sokféle. A strófaformák különösen nagy változatosságot mutatnak, kezdve a szonettkoszorúval (A szerelem illata) és a költő számára különösen kedves szonettel (Idegen, Hajnal a torontói metrón, Majorana lebeg, Majorana kedve nem apad), a tercettel (A bridgetown-i piacon, Hóvihar Pepével és Brankúzival, A szél), a szesztinával (Majorana sestinája), a Whitmant idéző, áradó gondolatritmuson (A quabradai sziklaugrók bátorsága, Mágikus recept, Aranyvillamos III., Randevú) át egészen a szabadvers-strófákig (Széllovak, Darabokra tépett táj, Majorana az Arno partján sétál, Woodstock boogie), elsősorban a refrénre és egyéb visszatérésekre-ismétlésekre bízva a versfolyam strukturálását (Kényszerleszállás Shannonban). A forma lazításának kétféle módjával találkozunk: egyes esetekben a kötött strófaformákban elhagyja az eredetileg megkövetelt időmértékes metrumot (Idegen, Hajnal a torontói metrón), máskor a sorokat nem szedi ugyan szabályos strófákba, de követi az időmértékes (Hexameterek) vagy a magyar ütemhangsúlyos verselést, lazítva a felező nyolcas mértékén (Megmaradni, Fénypórázon, Fekete sirály).

Lexikai szempontból jellemzőek váratlan szóösszetételei, így pl. a széllovak, a fémcsillámok, a szélparipák (Széllovak), az oroszlánfellegek (Esernyős pillanatokba botlom), a fénytulipán (Nürnbergi éj), a fényruha (Elbújik a szó a szádról), az illatgőz, a szerelemhegyek, a füstegér (A szerelem illata), az emlékfonat (Üres vonatok), a fénygyíkok, a pöttyparázs (Majorana a reggeli fényben), a lármafák (És mindenütt a pénz), a fénypille (Krúdiász), a fénypóráz (Fénypórázon), a tűzpára (Összegyűrött ég), a jégtömb-szavak (Fekete sirály), a fényszegek (El nem küldött levél Nemes Nagy Ágnesnek). Ezen esetekben is felfedezhető Whitman hatása, akinek mesteri szóösszetételeit a költő maga idézi a Csak kezek és lábak és fejek című versben: „szerelemgyökér, selyemfonál, villafa és venyige”. Ezek a kifinomult nyelvi kreativitásról tanúbizonyságot tevő összekapcsolások a katakrézis elvét követik, amennyiben egy, a nyelvben korábban nem létező fogalmat hoznak létre. Valéry az efféle egyéni leleményeket nevezi „meghatározatlan szavaknak”, amelyek – mint írja – „lehetővé teszik, hogy olyat írjunk le, amit nem tudnánk elgondolni”.15 Ám Böszörményi nem hagyja őket az absztrakció szintjén, hanem mindegyiket beemeli az érzéki világba, konkrét, látható-hallható-tapintható-érzékelhető entitássá téve meg őket. A nyelvi kreativitás kiterjed szójátékaira – „Minnesota / Minden oda”, „Sarasota / Szar azóta”, „szemek egén / foltnyi egér”, „mily sóvár a só-vár” (Ötcsillagos luxusvers), „Világoson / világ oson” (Katedrális az örök télnek) – és rímjátékaira – Görgei / görgeti (Magyar ballada) – is, a szavak hangtestével való játékban fel-felvillantva mindazt a tudást, amit maga a nyelv őriz.

1 Kosztolányi Dezső: Ábécé a nyelvről és lélekről. In: Nyelv és lélek. Szerk. Réz Pál. Szépirodalmi, Budapest, 1971. 74–80. 74.

2 Walt Whitman: An American Primer. Szerk. Horace Traubel. City Lights, San Francisco, 1904. 18.

3 11.

4 Paul Valéry: Füzetek. Ford. Somlyó György. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1997. 200.

5 Valéry, 257.

6 Kabdebó Lóránt: Valami történt – Szabó Lőrinc átváltozásai. Prae, Budapest, 2022. 84.

7 Valéry, 30.

8 T. S. Eliot: A metafizikus költők. Ford. Takács Ferenc. In: Káosz a rendben – Irodalmi esszék. Szerk. Egri Péter, Gondolat Kiadó, Budapest, 1981, 134–146. 142.

9 Lásd Charles Olson: Semmi egyéb a nemzet, mint költemények… Válogatás Charles Olson verseiből. Szerk. Bollobás Enikő. Ford. Szőcs Géza. A Dunánál Könyv- és Lapkiadó, Budapest – Qui Te Quint Kiadó, Kolozsvár, 2003. 53–61.

10 Lásd Bollobás Enikő: Az amerikai irodalom története. Osiris, Budapest, 2005. 554.

11 Valéry, 147.

12 Lásd Lotz János: József Attila szonettkoszorújának szerkezete. In: Szonettkoszorú a nyelvről. Gondolat, Budapest, 1976. 258–270.

13 Lotz, 259.

14 Lotz, 259.

15 Valéry, 86.