Farkas Gábor írása a Kortársban

Böszörményi Zoltán eddigi líráját is intenzív személyesség jellemezte, és ahogy újabb kötetének címe sugallja, ez továbbra is meghatározó a költő verseiben.

Ahogy azonban Varga Melinda is megjegyzi, ez a személyes alanyiság, a szerzői lét folytonos jelenléte a műben „sosem válik öncélúvá, elkerüli a terápiás jelleget, a bensőséges naplóinformáción túl az olvasó könnyedén kapcsolódik a fajsúlyos témákhoz – a költő nem zárja őt ki, ellenkezőleg, behívja a versbe” (Irodalmi Jelen, 2018/1).

A szerző első, Örvényszárnyon című verseskötete (Bukarest, 1979) óta eltelt negyven év feltételezheti a költői összegzés igényét. Mint azt többen megjegyezték Kányádi Sándor kilencvenes évekbeli könyveivel kapcsolatban, Böszörményi Zoltán is az életmű számvetés-korszakába érkezett, ha az évtizedeket vesszük alapul. De csak akkor, hiszen a Soha véget nem érő szeretkezés nemcsak címében, de hangnemében is friss örvénylést mutat (megjegyzem, ezt még a könyv borítója is alátámasztja a tengeren hánykolódó kishajóval és a mentőöv-alakzatba szerkesztett kötetcímmel). Ha azon kellene gondolkodnom, hogy a cím milyen kohéziós kapcsolata mutatható ki a teljes szövegtesttel, az lehetne a legegyszerűbb válasz, hogy a költészet, vagy még inkább maga az élet (pontosabban a létezés átélése) olyan az egyén számára, mint egy „soha véget nem érő szeretkezés”. Ahogy a nagyszerű színész, Robin Williams által alakított tanár úr mondja diákjainak a kultikus Holt költők társasága című film huszonötödik percében: „Verseket nem azért írunk és olvasunk, mert menő. Azért írunk és olvasunk verseket, mert valamennyien az emberi fajhoz tartozunk, az emberi faj pedig tele van szenvedéllyel. Az orvostudomány, a jog, a közgazdaság…, ezek mind nemes dolgok, kellenek a létfenntartáshoz, de a költészet, a szépség, a romantika, a szerelem: ezek azok, amikért érdemes élni.”

A kötet hatvannégy verset tartalmaz négy fejezetre bontva. Nem tudom, hogy mennyiben volt tudatos szerzői igény a költemények sorrendje, avagy mennyire dicséri a könyv szerkesztője, Varga Melinda gondosságát, de tény, hogy tematikus szempontból kitűnően megcímezhető és elhatárolható egymástól a négy fejezet. Nincsenek áthajlások, zökkenések, mondhatni, minden vers a helyén van. Az első, Simogató című ciklus versei a testek vonzalmát, a szenvedélyt állítják az olvasó fókuszába, azokat a pillanatokat, amikor „a forró éjszakán” (A telihold szétnézett a szobámban) „a sóhajok felett árkádok magasodnak”, és a „test zihál” (Csak kezek és lábak és fejek…). De e ciklus költeményei is rámutatnak, hogy önmagában a test szenvedélye csak véges intervallumban kielégítő, az egymásra vágyó lélek és szív kevesli „a testi szerelem / kelyhét”, nem éri be „a türelmetlen vágyakozással” (Simogató).

Mindezt – a szerelem testi és lelki vonatkozásait, tehát az én és a te egymásban történő elmerülését – szépen összefoglalja az első fejezet Szürke nyári ég című szonettje (a vers kitűnő példája annak is, hogy egy klasszikus szerelmes szonettnek lehet helye a kortárs magyar irodalomban). A négy strófa legmélyebb rétegei nem mutatják a párkapcsolatot reménytelenül romantikusnak, inkább olyannak láttatják, amelyben olykor „lábadozik a szomorúság, / a félelem törékeny ágára ül”, és gyakran a „ború szánt, / de nem hervad a remény”.

A kötet második, A költő trófeái című fejezete a személyes élmények lírai reflexióiról a költészet individuális és közösségi szerepének „vizsgálatára” helyezi át a hangsúlyt. A vers, A szó vagy a címadó Soha véget nem érő szeretkezés című költeményekben a vers szó irodalomelméleti fogalomként funkcionál, amely a lét meghatározójává emelkedik, „hogy belélegezhetővé váljék a valóság”, hogy tudatosuljon a befogadóban: „A vers nem az esztétika vetülete egy síkidomon, hanem / maga az esztétika, a mindig újjászülető forradalom. / A vers a Tér, melyben az Idő az anyaggal kézen fogva jár” (A vers).

Ha jól megfigyeljük, minden költő életművében, az egyes pályaszakaszokban, esetleg az adott szerző összes kötetében fellelhető egy-egy nagy vallomásvers arról, hogyan szemléli az alkotói én önmagát, önmagán keresztül a közösséget, a történelmet stb. A Soha véget nem érő szeretkezés ciklusai közt ilyen A vers nem lett osztályharcos című költemény. Nemcsak azért, mert megfelelő terjedelmű ahhoz, hogy a „nagy” vers legyen, hanem azért is, mert életrajzi, művészetelméleti (esztétikai) és narrációs szempontból is összegző jellegű. A mű alaphelyzete, hogy a megszemélyesített vers fogalom a lírai alany manifesztációja, így az értő olvasó számára a cselekvő életrajzi szempontból mindvégig az alkotó egyén. Az első, zárójelbe tett versszak képei ilyen módon idézik meg a nyugati és a keleti világ felé (Párizs és Moszkva, Ady és Puskin) egyformán nyitott személyiséget, aki a kommunista diktatúrákra jellemző osztályharcot, illetve az abban művészként aktív részvételt elutasítja. Mindez már a múlt, viszont a második strófától ábrázolt jelen sem fennköltebb, „pedig tele vannak áruval a boltok / tele minden jóval / a fél világ mint egykoron / most is koplal”. A vers folytatásában pedig felmerül a kérdés, mi a szerepe ebben a jelenben az esztétikának, a nyelvnek, mikor „senki sem éhes a szóra, / de kívánja a kimondhatatlant”, és „korcs időt szül a pillanat”? A választ a műben kétszer ismételt önmegszólító parancs („beszélj a semmiről”) és a válasz helyett háromszor feltett költői kérdés jelenti („vers / látod a jövőt?”). Nincs tehát bátorító feloldozás az én számára, inkább csak beletörődés és kétség. A könyv második fejezetének végén mintha mégis megcsillanna az önfeloldozás a nemzeti identitástudat megfogalmazásával a Mint aki nem fut mindhiába című versben: „Tízmillió magyar szívét itthon, / hárommilliót az elszakított országrészeken, / kétmillió kivándorolt magyar szívét / őrizem a szívemben.” Ez hát az alkotó lehetősége a jelenkorban, hogy – Heidegger szavaival – „költőien lakozni” tudjon, hogy versében egy nemzet éljen.

A kötet harmadik, Nem ugatnak a napkutyák című fejezete tárgyiasabb ciklus. Az önmegszólító A fák lelkiismerete költeményben „a deresedő / felborzolt hajú világ” áll szemben a fák égbe kapaszkodó lelkiismeretével, míg az Eszmében az egyén, az esztétikum lehetőségei állnak párhuzamban „a tenger felett vonuló felhők” látványával, rámutatva az alkotói jelenlét rejtélyére a létrejött műalkotásban: „A szimbólum esendő evidencia, / benne tükröződik / a mozgás, az erő, / és maga a kijelentés, / amelyben én vagyok a rejtély.”

A záró fejezet egyértelműen visszatekintés emlékekre, alkotótársakra. Már címe is erre utal (Idő-karmester), de méginkább az a tény, hogy a fejezet költeményei konkrétan „megszólítanak” elhunyt művészeket. Olvashatunk verset Kertész

Imre, Csoóri Sándor, Esterházy Péter, Bodor Pál, Kocsis Zoltán és Kilin Sándor emlékére. Ezek közül talán a legintenzívebb képeket felsorakoztató Jeligék a halhatatlanságnak – Esterházy Péter temetésének napján, 2016. augusztus 2-án írt költeményt emelem ki, amelyből kiderül, hogy lélek, alkotó ember és esztétikai érték egységet alkot, és „nem állít az elmerülő szavaknak katedrálist”, mert ugyan nem lehet „meggyónni a meggyónhatatlant”, az alkotásban mégis „lobognak a nyár tüzei, a feltámadásé”.

„A narráció jelen idejűsége különös jelentéssel bír: a helyzet múlt- és  jövőnélküli, s a megállított idő feloldódik a tér mindent eldöntő, sorsszerű dimenzióiban” – állapítja meg Hegyi Pál Böszörményi Zoltán korábbi, Kényszerleszállás Shannonban című kötetével kapcsolatban (Irodalmi Jelen, 2018/4). Ugyanez igaz azonban a szerző Soha véget nem érő szeretkezés című kötetének verseire is, miszerint bennük a tér és az idő megélt és tényleges halmazai a költői én reflexióihoz igazodnak, és általa, benne léteznek tovább, így avatják e létélmény befogadójává a mindenkori olvasót.

Böszörményi Zoltán: Soha véget nem érő szeretkezés

Előretolt Helyőrség, 2019

Megjelent: Kortárs, 2020. október