Kégl Ildikó: Darabokra tépett individuumok

Létértelem-keresés és jellemábrázolás Böszörményi Zoltán regényében

 

Böszörményi Zoltán Darabokra tépve című karakteres munkája látszólag a kaland- és a fejlődésregény sajátos ötvözete, melyet a regénybe szőtt ontológiai kérdések tesznek igen rétegzetté.

A szerző prózabeszédében a lélektani regények meghatározó attribútuma, az analitikus jellemábrázoló módszer különösen figyelemre méltó, ugyanakkor a szerteágazó írásmű a pszichológiai ismereteken túl a metafizika, az irodalomelmélet, a történetfilozófia és a társadalomelmélet tárgykörét is érinti.

Az író prózauniverzumának legfőbb stiláris sajátossága, ahogyan együtt jeleníti meg a köznapit az emelkedettel, a blaszfémiába hajlót az éterivel.

A történet egy válni készülő középosztálybeli házaspár dialógusából bontakozik ki, melynek során körvonalazódni látszik emberi jellemük, habitusuk, mentalitásuk, értékrendjük. Mindeközben egyre határozottabb kontúrokkal jelenik meg előttünk egy egész társadalmi réteg életének keresztmetszete. Ahogyan a házaspár (Melanie és Richard) kapcsolatában felszínre tör a lappangó, elfojtott feszültség, nem pusztán egy házasság válságáról, a benne élők kálváriájáról kapunk képet, de ezzel együtt megannyi társadalmi, egzisztenciális és morális kérdés is megmutatkozik a műben. Noha több szálon fut a cselekmény, origójában a tönkrement, a feleség hűtlen természete miatt felbomló házasság bemutatása áll, és a széthullása körüli lélekölő dilemmák. Böszörményi merész hangú prózája hiteles tudósítás a nők szexuális attitűdjének napjainkban is zajló mélyreható változásáról.   

A regényben megjelenik ugyan a narrátor, hogy időnként magához ragadja a szót, de a dialógusok és az önreflexív belső monológok – melyek integráns részét képezik a szövegtestnek – teszik igazán karakteressé, mellbevágóan hitelessé a történetet. Felzaklató az elidegenedésnek, az elmagányosodásnak e miliője, amelyet ilyen pőrére vetkőztetve – és ilyen rezignált hangon – mutat be a szerző. A házaspár dialógusaiból kibontakozó, álságokkal és amoralitással színültig telt világ szinte csírájában öli ki az ember szépbe szőtt hitét a szerelemről, annak tisztaságáról, misztériumáról.

Melanie, a végtelenül érzéki harminchat éves nő dermesztően őszinte vallomásai talán nem nyitnak teljességében új világot az olvasó előtt, de minden bizonnyal másféle aspektusból mutatják meg az olvasónak, amit az ismerni vél. Hősnője buja, az érzékiséget mindenek fölé emelő karakterét a szerző úgy formálja meg, hogy aligha marad megválaszolatlan a kérdés: Melanie személyiségének uralkodó vonása a testiség, a túlfűtött szexualitás. ,,Nem értem, miért most veti a szememre, amit évekkel ezelőtt kellett volna megtennie, észrevennie, hogy élek, és megfékezhetetlen tűzből vagyok, szenvedélyből, akaratból, lázból, vágyakozásból, félelemből” – olvashatjuk a főszereplő önanalízisbe hajló megállapítását egy, a férjével megélt, kapcsolatukban mérföldkőnek számító incidenst követően.

A belső monológ rámutat, hogy Melanie tisztában van önnön szexuális energiáival, testi igényével, (ét)vágyával, amit mi sem példáz jobban, mint hogy ügyvéd férjén (Richard Vaughn) és tanár szeretőjén (Paul Harding) kívül két egyetemistával (Kenny, Fredy) is rendszeres kapcsolatot tart fenn – utóbbiakkal hármasban hódol a testi örömöknek. Érzékletesen és igen expresszíven írja le azt az őrlődést a szerző, amely a hősnő valódi énjének igénye és a társadalmi elvárások között megmutatkozik. A külső és belső konfliktusokat kivetítő monológok azt mutatják, hogy Böszörményi Zoltán folyamatos önreflexióra készteti legfőbb karakterét. ,,Te jó ég, három férfi van az életemben! Miért?” – teszi fel a kérdést Melanie, majd pimaszul kézenfekvő választ ad rá: ,,Jól érzem magam a társaságukban.”

A főszereplőnő karakterének felépítése valódi írói bravúr, lélektani kihívás, hiszen személyisége különösen összetett, igen mély ellentmondások feszülnek benne: szexuális viselkedése és atipikus nemi élete látszólagos nonkonformizmusra vall, ezt mégis megkérdőjelezi a természete miatt érzett állandó szorongás, a maró lelkifurdalás.

,,…nincs bátorságom a napfényre hozni azt, aki vagyok, és szembenézni vele” –  állapítja meg a történet egyik katartikus epizódjában a nő. Vallomása önmagában is elemi erővel hat, ám az idézett monológ jelentéstartománya igencsak kitágul, amikor kiderül: nem pusztán egy krízisben levő ember, az összezavarodott nő panaszát olvassuk, de egyben a pszichológus szakember megállapítását is. Melanie ugyanis praktizáló pszichológus, bár ez az információ a szerzői szándék szerint egészen a regény második feléig rejtve marad. Alighanem az áll e megfontolás mögött, hogy az író nem akarja elterelni az olvasói figyelmet a főhős jellemábrázolásának igen aprólékos folyamatáról. Prózabeszédében az asszonyt elsődlegesen nem az emberi psziché szakértőjeként kívánja láttatni, mint inkább vívódó, önazonosság-dilemmákon töprengő nőként, aki, meglehet, maga is kezelésre szorul, de legalábbis útmutatást keres életéhez. ,,Talán igaza van Paulnak, el kellene válnom.” Majd az elbizonytalanodás hangja erősödik fel: ,,Tizenöt évnyi életem van ebben a házasságban…, szükségem lenne még néhány hónap gondolkodási időre, mert ha döntök, akkor nem akarok vissza nézni, múltat mérlegelni, régi sebeket felszakítani sem az én lelkemben, sem Richardéban” – monologizál a főhős, ám a döntés helyett a választás elodázása, a bizonytalanság fenntartása állandósul a műben.

Sajátos intonációt kölcsönöz a szövegnek az a kettősség, ahogyan a lételméleti szféra magaslatai mellé a szerző beemel egy-egy szexuális aktust, hogy arról részletekbe menő, naturalista-költői leírást adjon. Nem pusztán a szexualitásról történő beszéd szabadságával találkozhatunk itt, de a pornográf irodalom határmezsgyéjét súroló, szemléletesen bemutatott erotikus jelenetekkel: ,,...érzi Richard borotvált ölének izgató, lágy simaságát, a tenyerében megránduló heréket… nyelvére veszi őket, és halk, apró cuppanásokkal igyekszik időtlen időkig ajkában tartani, hogy ez a pillanat, a tapintás ópiuma és a bőr íze, ez a természetfeletti érzés az örökkévalóságig tartson, és talán tovább.” 

Bár kétségkívül Melanie személyiségének megrajzolása az író legnagyobb érdeme, találkozunk még a műben hasonlóan összetett karakterrel. Az egyetemista lány képében megjelenő, szexuális szabadságot (szabadosságot?) hirdető Suzi minden megnyilvánulása azt példázza, hogyan száll szembe a lány az általa prűdnek tartott viselkedési formákkal. A Torontóban játszódó történet a tartományi főváros multikulturális összetételéről és ideológiájáról is tudósítást ad, ebbe a nemzeti sokszínűséget hirdető közegbe helyezi a szerző karaktereit. Bár figuráit meglehetősen nagy empátiával építi fel, magánéleti történéseiket próbálja a háttérből szemlélni. Jóllehet egy-egy szituációban gyakorta ad értelmezési keretet, sugall olvasatot, az erkölcsi ítéletalkotástól igyekszik távol maradni. Kivétel ez alól a nemzeti sorskérdésekkel, különösképp a Trianon-traumával foglalkozó második egység, ahol markáns szerepazonosulást vélhetünk felfedezni a szerző és a történetbeli író (Thomas Larringen) karaktere között.

Ennek kapcsán a regény sajátos kompozíciójáról is érdemes szólni: bár nincs fejezetekre osztva a szöveg, határozottan elkülönül egymástól annak első és második fele. Míg a szövegkorpusz első blokkjában a szereplők magánéleti dilemmái, valamint az erotikum jelennek meg hangsúlyosan, addig a másodikban a társadalmi, politikai, közéleti kérdésekre irányítja a szerző az olvasói figyelmet. Remekbe szabott írásművében az aktuálpolitikai diskurzus mellett a 20. századi magyar történelem mérföldköveit, traumáit is a történetbe ágyazza az író. Ahogyan Szőcs Géza méltatja a regényt ajánlásában: ,,Védőbeszéd, sajátságos ima Magyarországért.” A hivatkozott mondat ebben a második egységben válik érthetővé és értelmezhetővé. A Darabokra tépve metaforikus és részint metonimikus jelentése itt teljesedik ki, miképp itt válik egyre erőteljesebbé a magyar nemzet sorsáért aggódó hang is. A regény kétharmadánál ugyanis földrajzilag eltávolodunk Torontótól, hogy egy budapesti kávézóba, majd egy balatoni gyógyfürdőbe érkezve napjaink Magyarországának közhangulatáról adjon képet Böszörményi Zoltán. Két szereplője között indulatos diskurzus zajlik hazánk kormányzó pártjának érdemeiről, bel- és külpolitikájáról, közéleti kérdésekről, a szólás- és sajtószabadságról. Szomorú, egyben lesújtóan hiteles képet fest az író azzal, ahogyan két, szinte önmagából kifordult mellékszereplőjét vitáztatja. E polémia kibontásában Margit, a Torontóban élő, de gyógykezelése okán hazalátogató idős hölgy karakterének megformálása kulcsfontosságú. Az ő szerepeltetésével oldja meg ugyanis az író, hogy Magyarországról beszélhessen, és az aktuálpolitikán túl hírt adhasson 20. századi történelmünk eseményeiről, a trianoni békediktátum tragikumáról. Ebben az egységben a kalandregény dokumentumregénnyé minősül át: hiteles iratokat olvashatunk például a Benes-dekrétumokról, a Veesenmayer-jelentésről, vagy Apponyi Albert gróf 1920. január 16-án, Párizsban elhangzott, békediktátumra reagáló ,,védőbeszédéből”. Adott dokumentumokat az eredeti források pontos jelölésével sok helyütt teljes egészében közzéteszi a szerző. Szereplői állásfoglalása révén elmélyülten taglalja, milyen érvágást jelentett Magyarország társadalmára és gazdaságára nézve a békediktátum határozata, és miért minősült a hazánkra kényszerített szankció Európa történetében példátlannak.

Szintén mellékszereplőként emeli az elbeszélésbe az író – ám meglehetősen fontos karakterként kezeli – az ingatlanügynök Tóth Évát, aki magyar bevándorlók gyermekeként jelenik meg a történetben. A szorgalmas és céltudatos ötvenhat éves asszony nem tévesztette szem elől gyökereit: nem pusztán erkölcsi kötelességének, de belső igényének érzi a magyarság kulturális értékeinek ápolását, továbbörökítését. Író férjét magyar nyelvre tanítja, irodalmunk klasszikusaival ismerteti meg, emellett intenzív kapcsolatot ápol a magyar emigráció tagjaival is. Tóth Éva karaktere egyrészt lehetőséget ad arra, hogy bepillantást nyerjen az olvasó a magyar emigránsok kanadai közösségébe, mindennapjaiba, másrészt általa (a Margittal való levelezése apropóján) idézi fel a szerző a sajátosan magyar történelmi szituációkat.

Ugyanakkor Tóth Éva – és férje, Thomas Larringen – alakja nem pusztán a magyarság sorskérdéseinek megjelenítése szempontjából jelentős. Kettejük házassága mintegy ellenpontozásaként jelenik meg Melanie és Richard fullasztó, amorális kapcsolatának, és ilyenformán egyfajta ethoszként, erkölcsi normaként is szolgál.

Böszörményi Zoltán rendre megragadja az alkalmat, hogy az írói mesterség kapcsán apologizáljon. Erre a szerepre a magyar származású ingatlanügynöknő férjét (Thomas Larringent) jelöli ki. A széles látókörű, bámulatos lexikális tudással rendelkező férfi – aki felesége révén a magyar irodalomban is nagy jártasságot szerzett – gyakorta gondolkodik az aktuális irodalmi kánonról, a kortárs regényirodalom bestsellereiről, vagy épp az írói létforma sajátosságairól elmélkedik. Példának okáért górcső alá veszi a nagy port kavart Behódolás (Michel Houllebecq) című regényt, s a mű körül kialakuló politikai támadásokról is tudósít. Terjedelmes leírásban beszél Roberto Bolaño chilei születésű író munkásságáról, különösképp 2666 című, posztumusz regényének felvetéseiről. Ezen a ponton kell megemlíteni a Darabokra tépve kompozíciós stratégiájának másik sajátosságát: a terjedelmes vendégszövegek nem pusztán tarkítják a regényt, de megtapasztalhatjuk, milyen izgalmas kölcsönhatásba kerülnek a törzsszöveggel. Az intertextualitás megteremtése során a kortárs regényrészleteken túl tanulmányokat, újsághíreket, filozófiai téziseket és magánlevelezéseket, jegyzeteket, naplóbejegyzéseket használ fel a szerző. Eközben a szövegtestet átszövik a létről való gondolkodás ontológiai megközelítései. Gyakorta idéz Cicero (Az istenek természete), Goethe (Faust), Nietzsche (Így szólott Zarathustra) műveiből, mindemellett Wittgenstein Logikai-filozófiai értekezés című tanulmányához is több ízben visszatér. Megfigyelhetjük azt is, miként integrál Böszörményi a szövegbe – akár a legváratlanabb helyzetekben – különféle istenérveket, mint például az ókori író, teológus Lactantius tanításait, egyik mellékszereplője (Paul Harding) egyetemi előadásába ágyazva.

,,A tudatalattink ismeretlen terület. Ki kell bányásznunk onnan az elrejtett információkat” – állítja a regény egyik meghatározó és szenzuális dialógusában a pszichológusnő (mintha önmagát szuggerálná), miközben arra tesz erőfeszítést, hogy egyetemista páciense (Suzi) gyógyulásában eredményt érjen el. A cselekmény fonalát tovább gombolyítja a szerző azzal, hogy kiderül, a traumáitól szenvedő fiatal páciens nem más, mint férje szeretője. Böszörményi Zoltán ebben az egységben precízen és hitelesen ír le olyan terápiás módszereket, mint az álomanalízis és a hipnózis, amelyeket a pszichológia napjainkban is alapvető terápiás eszközként alkalmaz. A tudatalatti autonóm természetének felfedezése terén lényeges eredményekhez vezettek Jung kutatásai, s ennek az ismeretnek Böszörményi Zoltán is birtokában van, hiszen leírásában gyakorta fordul a jungi analitikus pszichológia alapjain nyugvó terápiás módszerekhez. ,,Az álmok mindent előhoznak, ami szükséges”[1] – írja a svájci pszichiáter Analitikus pszichológia című értekezésében, akinek alapvető terápiás eszköze volt az álomelemzés. Leleményes, ahogy a szerző analitikus kezelésbe ágyaz olyan kényes kérdéseket, amelyek arra kínálnak válaszlehetőségeket, mi számít napjainkban devianciának a szexualitásban. Teszi ezt úgy, hogy a szexuális deviancia jelenségére relatív fogalomként tekint, amelynek értelmezési tartománya kultúránként, koronként, illetve a szociális kontextus függvényében változik. Beszédes példa minderre a pszichológus és páciense dialógusa, amelyből kibontakozik, hogyan válik egyszeriben legitimmé az, ami korábban abnormálisnak, rendellenesnek minősült.

 

„– Mi okozza a belső nyugtalanságát, a rémálmait? A támadás, az erőszak megismétlődésének lehetősége?

– Nem a támadástól, a fizikai erőszaktól rettegek, hanem attól, hogy szerettem, kívántam azt, amit a fiúk tettek velem.

– Értem. A rémalmai is ebből erednek?

– Igen. Igen!

– Suzi, ezt egyáltalán nem tartom rendellenesnek. Mindez a belső konfliktus eredménye. Morálisan megveti, hogy az erőszakkal elkövetett szexuális aktus önnek örömet szerez. Az is megeshet, hogy később, évek múlva vagy esetleg hamarabb, ön keres alkalmat arra, hogy több férfival és nővel egyszerre szeretkezzen.”

 

A jelenetben azzal a legalapvetőbb elhárító mechanizmussal találkozhatunk, amelyet a pszichoanalitikus szakirodalom elfojtásként definiál: ,,Az elfojtás lényege az, hogy a személy a számára túlságosan félelmetes vagy fájdalmas memóriatartalmakat kiszorítja a tudatból. A szégyent, bűntudatot vagy önleértékelést keltő tartalmak gyakran kerülnek elfojtásra.”[2]

A történelmi kitekintést és a pszichoterápiás kezelést bemutató rész után újfent a házaspár életterére szűkül le a világ: a felesége hiányától szenvedő férj alakja tűnik fel olvasói horizontunkon.

,,Gyere vissza hozzám… Bármit tettél, bárkivel csaltál meg nem idegenítetted el magad tőlem… Most is szeretlek… Van benned valami különleges vonzerő, amelytől a férfi nem tud szabadulni” – mondja Richard a feleségének. A nő azonban egyre biztosabb benne, hogy kilép a házasságból. ,,Szabadon szeretnék élni, mint a sasok, uralni a magasságot, szenvedélyesen vadászni bármire, amire kedvem szottyan” – érvel a főszereplő, majd a párbeszédet követően eltűnik. Nemcsak a közös házból, de férje és szeretője látóköréből is.

Hosszú hónapokig nincs hír felőle, aggódó férje a rendőrséggel keresteti. Mígnem egyszer ,,farmerbe öltözött, madárcsontú nő szállt ki a dzsipből”, akinek megjelenése rezignált keretbe foglalja a történetet. Hiszen a záró egységben ugyanazt a képet villantja fel előttünk a szerző, amellyel elindította elbeszélését.  Melanie a kocsimosóban ,,reszkető ujjaival felpattintja retikülje kapcsát, kihalássza pénztárcáját, és meglóbálja a fiú orra előtt. – Egy ötvenesért megteszed?”

Alighanem önmagán túlmutató jelenetet ábrázol az író, amikor azt a narratológiai megoldást választja, hogy az epilógusban ugyanarra a helyszínre és ugyanabba a szituációba helyezi főszereplőjét, amivel a regény elején találkozhattunk. Ezzel mintegy szimbolikus többletet kap a történet. Mert bár látszólag nyitva hagyja az író a kérdést, hogyan döntött a főszereplő – felvállalta-e vágyait, és kilépett a házasságból, vagy magára erőltetett-e egy számára énidegen szerepet –, ám a szituáció végül megmagyarázza önmagát.

A Darabokra tépve szerteágazó, fordulatokban bővelkedő történet, amely sokféle olvasói igényt kielégít: túl azon, hogy izgalmas cselekményével folyamatosan fenntartja a figyelmet, fontos szólni arról a lélektani hitelességről, amely végigkövethető a műben: a személyiség-lélektan nagyívű felfedezéseitől a pszichológia alkalmazott terápiás módszereinek bemutatásán át az ontológiai kérdésfelvetésekig.

Miközben darabokra tépett hazáról és darabokra tépett emberi személyiségről mesél, Böszörményi Zoltán merész hangon megszólaló prózája hiteles látlelete a társadalmunkban zajló, lépten-nyomon kitapintható átalakulási folyamatoknak.

 


[1] C. G. Jung. Analitikus pszichológia. 9.p. Göncöl Kiadó, Budapest, 1995. Fordította: Vízi János.
[2] Stressz, pszichopatológia és pszichoterápia. In.: Pszichológia. Rita L. Atkinson, Richard C. Atkinson, Edward E. Smith. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 423. p.