Széles Klára: A tapintható és a tapinthatatlan

Okkal gondolhatja az olvasó, hogy valamennyi történet közös centruma egy-egy végzetes férfi–nő kapcsolat. A regényalakjai nem paradicsombéli Ádám-Évák. Az író nem tagadja, de nem is igazolja tilalomfák semmibevételeit. Élére állítja a bűnösség vagy ártatlanság kérdéseit. Regényeiben fokozottan élhetjük át, halálos vagy bocsánatos vétkekkel találkozunk-e?

A kritikus becsukja a regény fedelét. Mintha egy kellemes, gondűző krimit olvasott volna. Krimit? Hát azt is. Nem is akármilyet. Mikor végre megtudjuk, ki a gyilkos, s igazán az, akire legkevésbé számítottunk, még mindig titok marad az: kik ölték meg a gyilkost? De ez a titok már érdektelenül vész homályba. Hugó, a város polgármestere és felesége: Nina, köztiszteletben álló házaspár volt és maradt. Erkölcsi tekintélyük a nagyközönség számára töretlen, holott történetük kezdetétől egyre fokozottabban élik át a jóvátehetetlen törések, botrányok állandó esélyeit. Összeomlik egy lakóház. Felelős-e a polgármester? Hiszen az építés, a geológiai és műszaki mulasztások idején még nem ő volt a város vezetője. De hozzá érkeztek a lakók panaszai! Ezekre pedig nem válaszolt, nem intézkedett. Efféle bűntudat és önmegnyugtatás borotvaélén billeg a történet többi bonyodalma, fordulata is ebben, az elsőként kiemelt történetben. Középpontba kerül korunk egyik, sokat vitatott kérdése: bűntény-e a homoszexualitás, biszexualitás gyakorlata, avagy az emberlét végtelen változatainak egyik természetes jelensége, az őskor, ókor óta? Az író nem játssza az erkölcscsősz szerepét. Mint másutt is a regény során, fölöttes hatalomnak vallja, látja a természet sokféleségének megfejtetlen zugait. A szereplők véleménye, vagy inkább viselkedése pedig tág skálán mozog: a mérlegelés nélküli elfogadástól az önmagát elítélő végletességig. Egy regényt olvasunk-e avagy többet? Hugó, saját sorsának, elfojtott belső kétségeinek alakulásában elemi, váratlan fordulatot hoz az, amikor felesége rejtélyes halála után megtalálja, felnyitja Nina barna fedelű könyvecskéjét, önmagának írott följegyzéseit. Szembesül a vele együtt élő, jólismertnek vélt társa, számára addig teljesen ismeretlen, döbbenetes útjaival, előtte rejtett én-jével, mindebben saját felelősségével. A fenti „krimivel” is úgy találkozunk, hogy egy Amerikába utazó férfi: Tamás, a repülőn ülve, könyvet vesz elő, s ott kezdi olvasni Hugó történetét. Ez az olvasás minduntalan félbe szakad, hogy régi és újabb szereplők életútjának szintén részletekre szabdalt követése után, ezek között folytatódjon. Ugyanezt tapasztaljuk a többi, egymástól alapvetően eltérő regényalakok egymásbafonódó elbeszéléseivel. Ezeken belül is újabb – rövidebb-hosszabb – tömörített portrék, életképek bukkannak fel. Nem epizódok, hanem életbe vágó „létképletek”. Egyúttal, a maguk módján, „beleszólnak” azokba a főbb eseményekbe, amelyekbe beékelődtek. Ilyen például a bűnügyben nyomozó, addig arctalan Fábián személyét is közelhozó emlékkép. Egy közeli fényképre téved a tekintete, ennek láttán, múltjából felmerül saját élete tragédiája, felesége, gyermeke halálának fájdalma. Ez ellágyítja, engedékenyebbé teszi. Ezért dönt úgy, hogy nem hozza nyilvánosságra az ügyben érintettek magán-titkait. Szintén a Hugó-regényben időnként felbukkan egy jelentéktelennek tűnő, vékony mellékszál. Alig észrevehető, hogy ennek lényege végighúzódik nemcsak az ő történetén, hanem a regény egészén is. Két epizodista, vagy inkább statiszta: Vilmos és Márk, a két újságíró. Vilmos, aki újabb olvasnivalóként saját kéziratáról kéri és várja Márk ítéletét. Várja, holott választott kritikusa nem bíztatja, inkább minden apróságon fennakad. Vilmos az, aki egy különös megkülönböztetést ír le: „Az erotika az embert összefűző szociális szenvedély, a szexualitás természeti kényszer”. S amikor Márk a megállapítás magyarázatát kéri, kiegészíti mondatát: „Azt jelenti, hogy az erotikának semmi köze a szexualitáshoz”. A gondolatnak nem sok köze van Márkhoz. Annál inkább az írásmű egészéhez. Akár értelmes, akár értelmetlen latolgatásként foghatják fel szereplők és olvasók. Böszörményi Zoltán könyve kezelhető olyan négy regényként, amelyeken belül változatos betétek ágaznak szét, s amelyek mindegyike önálló műként (kisregényként, hosszú elbeszélésként) is megáll. Ám ha Tamás, Hugó, Walter, Zénó története egymástól elválasztva jelenne meg, nemigen lehetne ugyanaz az üzenete, mint így, egymásbafonódva. Megtorpanhatunk itt, a könyv szerkesztésmódjánál. Feltételezhető, hogy a folytatásokra szaggatott, elbeszélésmódjánál fogva egyenként is fordulatokban gazdag életutak alakulásai fokozott feszültséget kelthetnek az olvasóban, ezzel, a rendszeresen függőben hagyott részletekre bontással. Vajon a régi, folyóiratokban (tv-sorozatokban) jól bevált kíváncsiság-keltésről, az érdeklődés fokozásáról van szó? Az éj puha testé-nek, (akár már a könyv címadásának) kulcsát másban látom. Visszapillantásra, egy-egy párhuzam felidézésére késztet. Nyilvánvaló, hogy ez a kompozíció nem utódja, nem megidézése az ősi, 1001 éjszaka, Canterbury mesék-fajta keretes elbeszélés sorozatoknak. De több, napjainkhoz időben közelálló elbeszélés-fonadékokhoz sem. Például a közelmúltban különös érdeklődést ébresztő Sarrasine-re, Balzac újra fölfedezett művére gondolok, amely Roland Barthes-ot kötetnyi elemzésre ösztönözte. Az ugyancsak izgalmas, egyszerűségében extra Italo Calvino-kisregény, a Ha egy téli éjszakán egy utazó szintén hasonlításra csábíthat. Egymás mellett, egymásban és mintegy egymásra mutató sorsokkal találkozunk itt is. De a párhuzamok célja – átláthatóan – éppen az eltérések kiemelése. Adódik a szónoki kérdés: miért van szétszaggatva, illetve miért és miben fonódik össze Böszörményi Zoltán igen olvasmányos regény-ciklusa? (S miért nem regények ciklusa?) Hiszen a főszereplők személyisége, sorsa eltérő utakon kanyarog. Fölmerülhet a gondolat, vajon nem ott van-e a különbözések alapja, hogy a szereplők pályái kétféle, alapvetően különböző földrajzi, társadalmi közegben zajlanak. Magyarországon – illetve, többségben: Amerikában. Tamás, ki-, illetve betelepedése, mintegy hidat képez a két színtér között. Hugó lenne az egyetlen kivétel. De története szempontjából ennek nincs jelentősége. Élhetne ő is az új világban. A Tamás életkezdését segítő, baráti pártfogók pedig szintén magyarok. Az különbözteti csak meg őket az új bevándorlótól, hogy már otthont teremtettek Amerikában, jelentős pozíciót harcoltak ki. Walter képviselőjelöltségre számíthat, Zénó egy nagysikerű gyár igazgatója. Befutott, családos, vagyonos férfiak. Az olvasás során annak leszünk tanúi, hogy mindkettejük társadalmi karrierje a várható, közeli csúcsról a mélybe zuhan, avagy e szakadék szélére kerül. Magánéletük felívelése végzetes tragédiába torkollik. Ha Walter és Zénó történetét szinopszisba lehetne foglalni, mondhatnánk azt: családi háromszögekről van szó. Mindketten feleségüket csalják meg egy-egy, ellenállhatatlannak bizonyuló, végzetüket hordozó varázslatos nővel. Walter Melániához lesz hűtlen, Barbara miatt, aki szintén férjét hagyja cserben. Zénó Szilviával szemben követi el a házasságtörést, őt a feleségénél jóval fiatalabb Vanda bűvöli el. A hitszegő kapcsolatoknak (akár az előrebocsátott Hugó–Nina–Viktor esetnek), gyilkosság, öngyilkosság, illetve véletlen baleset vet véget. Ám ez a summázó interpretáció, mint általában egy-egy mű szinopszisra zsugorítása, túl rövidre zár, megtévesztő lehet. Éppen a művészi többlet az, amely nem kaphat helyet egy-egy kivonatban. Számos klasszikus mű esetében a gyilkosság, öngyilkosság csupán megfelelő keret, alkalom alapvető társadalmi, erkölcsi problémák megjelenítésére. Itt, legélesebben – talán a Hugó-történetnél – merülhet föl a kérdés, s a kétely: bűnügyi csemegéről van-e szó, vagy társadalmi, etikai, még erőteljesebben: lélektani kérdésekről, válaszok kereséséről? Böszörményi Zoltán már kötete címadásával is – többek számára talán kihívóan? – első benyomásként két ember közeli érintkezését idézi föl. Valamennyi történet középpontjának gondolhatjuk. A test puhasága ujjbegyek érintése nyomán érzékelhető, becéző simogatás sejtelmes borzongására emlékeztet. Benne a meghittség melegére, a lelkek rezdülésére. Az „éj”, szerelmek hagyományos ideje, erősíti az asszociációkat. De nem egyértelműek ezek a képzetek. Hiszen, nem emberi testekről van szó, hanem az éj testéről. (Akár a későbbi verskötet címében: – A semmi bőre – nem láthatjuk, nem tapinthatjuk ezt. Érzéklet és absztrakció együttesének rejtélye. Okkal gondolhatja az olvasó, hogy valamennyi történet közös centruma egy-egy végzetes férfi–nő kapcsolat. A regényalakjai nem paradicsombéli Ádám-Évák. Az író nem tagadja, de nem is igazolja tilalomfák semmibevételeit. Élére állítja a bűnösség vagy ártatlanság kérdéseit. Regényeiben fokozottan élhetjük át, halálos vagy bocsánatos vétkekkel találkozunk-e? Elítélést vagy felmentést érdemel-e az egyes szereplőket egymáshoz vonzó mágnesesség. Őrizkedik az ítélkezéstől, mégis, saját maga afelé hajlik, hogy ez a fajta vonzalom „mindent magával ragadó őserő”. Ezen belül Böszörményi egyik alapvető jellegzetessége, vállalt, hallgatólagos crédója az, hogy teremtett világában homlokegyenest szemben áll a nemiség napjainkban harsányan uralkodó felfogásaival. Nemcsak azzal a trivialitással, amely szerint a vonatkozó szavak, mondatok legtrágárabb szavai, mondatai mintegy polgárjogot nyertek a közbeszédben, ennek nyomán sokszor az irodalomban is. Hanem azokkal az irányokkal, típusokkal is, amelyek hol az erőszak, hol a perverzitások, máskor mímelt érzelmek ragacsos szirupjának eszközeivel próbálják kiszolgálni, megtalálni a maguk tömeges közönségét. Böszörményi Zoltán anélkül, hogy kizárná a nemi élet hivatalos korlátokat nem ismerő, de előre meg sem tervezhető „rend”hagyásait (ha ezen a téren van megszabható rend, szabály?), visszalopja a ma már talán szégyellt? „ómódi”? eredendő emelkedettséget, áhítatot, gyöngédséget, a kitűntetett pillanatok igézetét. Visszavarázsolja az ember születésével egyidejű, természet-adta, természet-vezérelte önkéntelenséget. Attól sem riad vissza, hogy a szigorúan két emberre tartozó testek „beszédét”, a pornófilmek kiagyalt változataival, rafinált profanizálásával szemben, tört szavak, hangok suttogásaival, bensőségeivel közelítse meg. „Minden puha, képlékeny, bársonyos és lágy.” Egy verséből való a sor, de ez a fajta líraiság áthatja prózáját is. S az „éj puha teste” másutt, másként is végigkíséri, s összefonja a regényeket. Visszatérő módon, gyakran a legerotikusabb részleteknek is szerves része. „Hol lehet a legintimebben megismerni a világ ama belső lényegét, azt a magán való dolgot... amit élni akarásnak neveztem...” „Ez minden dolog igazi lényege és magva, minden létezés célja és értelme” – jegyzi föl Nina, titkos barna fedelű könyvecskéjébe. Hugó már halott felesége gondolataként olvassa. S az idézett elmélkedés kérdéssel folytatódik. Hol lehet megismerni ezt, „...amit élni akarásnak neveztem”? – válaszában „a közösülési aktust kísérő gyönyörre” hivatkozik. A Vandát ölelő Zénó úgy éli meg ezt, hogy láncait vesztő emberként fut „a karját kitáró végtelenhez”. Tamás történetét is főként az különbözteti meg más bevándorlás-regényektől, hogy nem kívülről s nem felülről láttatja küszködését, még csak nem is az én-elbeszélés szemszögéből, hanem a lehető legteljesebb leplezetlenséget keresve, föltárva, árnyalatosan, önmagát faggatva. A regénycímet idéző, szintén egy meleg „puha testű estén”, amikor „a szavak mágikus erővel” bukkannak elébe, próbálja megfogalmazni azt, amit legfontosabbnak érez, s közölni akar. „Az ideák világából szerette volna megformálni azt, ami törékeny csira alakjában jelenik meg előtte, de látható, tapintható világgá nem növekszik.” „Azt a kitapinthatatlan, de mégis eleven szívként lüktető igazságot akarta kitárni, mindenkinek megmutatni”, „amely minduntalan előle is tovatűnt, képzetek és érzelmek” homályába. Önmagát keresi, világa, én-je peremét, az örök megismerését áhítja. Szeretné megragadni a „mozdulatlansága” látszatában is eredendően, kérlelhetetlenül dinamikus időt, a „múlttá öregedő pillanatot”. Úgy vélem, hogy a költő-író Böszörményi Zoltán maga is ezen az úton jár, ezt az utat választotta. Vagy az út választotta őt? Nem mond le arról a magas igényről, hogy az emberi „fizikumot” mez nélkül, s a „lelket” is pőreségében érinthesse; szavakkal közelítse. S nála ez a „test” és „lélek” csak fogalmilag különböztethető meg, találataiban és tévedéseiben egyaránt elválaszthatatlanul egybeolvad, mint az ember az idővel. Ismét két, emblematikus verssora kínálkozik önjellemzésére is: „A Pillanat nem létezik nélküled, / Te vagy a Pillanat testében a láz”. (Herakleitosz 81. töredéke)