– Ebben a faluban még az időt is másként mérik. Nincs itt sem múlt, sem jövő, csak jelen van. Az emberek azért dolgoznak, hogy most egyenek, most igyanak, most mulassanak. Nem sokat törődnek azzal, ami volt, mert az idő egyirányú, hiábavaló visszatekinteni, a jövőt fürkészni pedig értelmetlen – legyintett lemondóan a patikus.
Látogatója, Janischek, a cachaçafőző és -kereskedő tisztelettel emelte poharát, megilletődve koccintott a gyógyszerésszel. Értette is, meg nem is, amit hallott. Ezért inkább csendben maradt, nehogy valami ostobaság hagyja el a száját.
– Áldja meg az Úr! – mondta kétszer is buzgón, és egyhajtásnyira kiitta poharát.
A patikus sem tétovázott. Követte vendége példáját. Nedves szeme körbejárt irodájában. Két polcon sorakoztak a könyvek a fal mentén. Legkedvesebb szerzői, Horatius, Trilussa, Peyrefitte, Plinius, Homérosz középen kaptak helyet, hogy karnyújtásnyira legyenek, valahányszor kedve szottyan kézbe venni őket.
– Menjünk horgászni a hétvégén! Tudok a bokrok alatt, a patak partján egy jó helyet. Mit szól hozzá? – emelte tekintetét Janischek a vendéglátójára.
– A magamfajtát már nem szórakoztatja a pecabottal való bíbelődés. Meg aztán itt vannak a betegeim, nem lehet tudni, mikor van szükségük rám, ne keresgéljenek – búcsúzott a patikus, és kikísérte a kereskedőt.
Madár röppent fel a bokorból, mindketten odanéztek. Fura, nagy, fekete teste volt. Hallani lehetett szárnyai erős suhogását.
– Küldetek magának a héten két palack cachaçát – mondta a vendég, és erősen megszorította a patikus kezét.
Janischek rátért a főútra. Nem volt sietős dolga, komótosan lépkedett. Hazafelé tartott. Jókedvűen köszöntgetett az arra haladóknak.
Szikár, apró termetű feleségét takarítás közben érte. Vidáman üdvözölte, s már fordult is a konyhába, hogy töltsön magának egy pohárkával. Valahogy kívánta az erőset. Talán azért, mert a gyógyszerésznél udvariasságból nem mert többet kérni. „Még a végén azt hiszi rólam, rabja lettem az italnak” – ismételte meg magában a gondolatot.
Az asszony befűtötte már a kemencét. Hetente kétszer kukoricakenyeret sütött. Tizenöt kenyérnek dagasztott tésztát, mert a felesleg elkelt a férje üzletében.
A teknőt bevitte a hálószobába, s ráhúzta a paplant, hogy annak melegében megkeljen a tészta.
Az ágy másik oldalán Gregorio, másfél éves kisfia aludta délutáni álmát. Föléje hajolt, megsimogatta szőke fejét. Rámosolygott. Későn érkezett gyermek volt. Amikor úgy maradt, el sem akarta hinni az orvosnak, mert a három gyerek születése óta hat év telt el már.
– Hagyd már abba a takarítást! – rivallt rá a férfi. – Mindig akkor jön rád a serénykedés, amikor itthon vagyok!
– Minek jöttél haza?! – szólt vissza a felesége. – Jól tudod, ma szerda, és a kenyereket mindig délután sütöm!
Janischek feleslegesnek tartotta a további vitát, poharával a szoba sarkába húzódott, megsárgult fedelű könyvet kezdett lapozgatni.
– Apa! Apa, gyere gyorsan! Istenem, istenem, jóságos istenem! – hallotta egyszer csak a felesége sikoltozását.
Berontott a hálószobába. Az ágyon, a dagasztóteknőben Gregorio feküdt, arcával a masszában. Nem is tudta hirtelen, mihez kapjon. Végül kiemelte a kisfiát. Már lila volt a gyermek arca, karja élettelenül csüngött apró teste mellett.
A szomszédok riasztották az orvost. Húsz perc múlva meg is jött. Gregorión már nem segíthetett. Némán állt. Tekintete hol az élettelen gyerekre, hol a teknőben megkelt tésztára tévedt.
– Mi történt? – kérdezte nagy sokára.
– Az úgy volt – kezdte Janischekné –, hogy meggyúrtam a tésztát, s a szobába vittem, ide né – mutatott az ágyra –, és betakartam a paplannal.
– És hogy került ide a gyerek?
– Ott aludt a másik oldalon – sírta el magát az asszony. Aztán elhallgatott.
A megkérgesedett csendet az orvos törte meg.
– Sajnálom, Janischekné, végtelenül sajnálom, ami történt. Pótolhatatlan veszteség! – mondta mély baritonján, és vigasztalásul puhán megveregette a nő vállát.
Az ajtóból visszafordult. Látta, hogy az asszony még mondani akar valamit. Intett neki, hogy csak bátran, ki vele.
– Mondja, doktor úr, azért megsüthetem kenyérnek azt a sok tésztát? – mutatott a teknő felé. – Kár lenne érte! – mondta napégette kezét tördelve.
Megjelent: Irodalmi Jelen, 2012. április 1.