A GONDOLAT IKAROSZI SZÁRNYA

A GONDOLAT IKAROSZI SZÁRNYA

Legújabb verseskötetében, az Őszi verslábnyomokban*, Sohár Pál – aki 1957 óta él az Egyesült Államokban, New York egyik külvárosában –, meghökkentő költői képekkel és metaforákkal lepi meg magyar olvasóit. Ez az első versgyűjteménye, melynek darabjait magyarul írta. Hazajáró versek – Homing Poems címmel az Irodalmi Jelen Könyvek kiadásában már megjelent egy kétnyelvű kötete, de azokat a verseket Kányádi Sándor, Oláh János és Balla Katalin fordította magyarra. A mostani kiadvány végén van egy bővebb ismertető a szerző életéről és irodalmi munkásságáról, így csak pályája legfontosabb állomásait említem.

Bár filozófiát végzett az egyetemen, nyugdíjazásáig kémiai laboratóriumban dolgozott, szabad idejében pedig verset, prózát, drámát írt angol nyelven. Több száz amerikai irodalmi kiadvány és internetes folyóirat közölte írásait és fordításait. Az utóbbi évtizedekben rengeteget fordított. Elsősorban költőket: Faludy György, Kányádi Sándor, Szőcs Géza, Farkas Árpád, Mezey Katalin és számtalan más, fontos magyar szerző verseit. Ezek az Egyesült Államokban különböző kiadóknál kötetekben láttak napvilágot. Sohár Pál költészetéért az Egyesült Államokban elnyerte a Wordrunner Press Chapbook Prize (2011), valamint a Lincoln Poets Society Contest (2012) díjat. Itthon megkapta a Budavári Tóth Árpád Műfordítói Díjat (2006), az Irodalmi Jelen költészeti díját (2013), a Janus Pannonius Műfordítói Díjat (2016) és a Balassi Műfordítói Nagydíjat (2021).

Most megjelent kötete hat ciklusra tagolódik: A lét öltönye, Poros lélegzetek, Erdei hólesés, Erdei hólábnyomok, In memoriam és Epilógus. „Elvadult ima visz fel őrizetlen egekbe, / az írott szavak / hangja részegít” – vallja a költő a Megszaggatott ég című kötetnyitó versében. Az őrizetlen ég a szabadság szimbóluma, melyben a költészet szava mámorító hatással van a rideg, elidegenedett világra:

 

„A költői táj ege hideg és idegen

a szilárd földről nézve,

de ha a betűk zenéje

feloldja a józan ész öveit

és lemossa a célszerűség

mérgezett ingét.”

 

Rilkei hangulat bujkál a sorok zenéjében, hogy majd felcsillanjon a remény:

 

„a varázsszőnyeg felvisz a mámor

légi útján a magasba, ahol a szavak mint

éhes madarak száguldanak a nap tüzébe,

éles kis tépéseket szakítanak az égbe,

de a csőrükből vérző dal újra összevarrja

a szakadásokat,

s ebből lesznek a bölcsen ölelő szelek,

az igazság tiszta kék varratai…”

 

Az ontologikus állapot, melyben a tenger hullámaihoz hasonlóan a lent és a fent, a mindenség ellensúlyra törekvése tükröződik, a költő több versében fellelhető. A gondolat ikaroszi szárnyalása a nap máglyája felé a költői cselekvés önmarcangoló aktusát szimbolizálja. Sohár fiatalon elmenekül hazájából, anyanyelvet, szülőföldet, szülőket és testvéreket hagy maga mögött, egy idegen világ idegen nyelvén próbál újra talpra állni, megméretkezni a mindenséggel, vérző szavakból varrja össze újra a lélek érzékeny, megszaggatott szövetét, fogalmazza meg az igazság ontikus, derűlátó helyzetét.

Az ismeretlen táj, a magány, a félálom látomásaiból rajzolódik ki Sohár költői világa. Emlékek sodrásában figyel régmúlt események varázsszerű filmkockáira, a légiesen megperdülő pettyes ruhára, melyről elrepülnek a pettyek egy második világháborús felvételen. A versmezőkön az ötvenhatos magyar forradalom eseményeinek emléksora is felvonul, mint sohasem felejthető történések lényegülnek át a jelenbe.

Verseiben a költő nem szerepet játszik, hanem átéli egykori valóságok drámáját, tragikus felhőket sodor a gondolat tiszta egére. Többször megtörténik, hogy azt a szöget, állapotot, helyet, ahonnan szemlélődik, idilli helyzetnek láttatja olvasójával:

 

„és én felkelek a kedvenc fotelemből,

a lelkem kedvenc sarkából, és kinézek

a kételyeim közötti résen,

nézek és NéZEK, amíg a lomha asztal némán

visszanéz rám.”

                                     (Az ismeretlen)

 

A vers fordulata nietzschei: „S, ha hosszasan tekintesz egy örvénybe, az örvény visszanéz rád” – mint minden alapos, tűnődő vizsgálódás kiválthatja a vizsgáltból ugyanazt a visszahatást. Az abszurd vizsgálatát az örök kétely jelenléte erősíti fel. Ott vagyunk, de mégsem, mert csak mi látjuk magunkat, a szemlélődőt a rododendronbokrok között. De ha valakit kiszemelünk, van-e esély arra, hogy ő is észrevegyen? Talán, ha bűvöljük. Sohár versei pedig gyakran megigéznek, a látomások bugyraiba elrejtett világot hoznak a felszínre, mint varázslámpák átvilágítják szellemi járatainkat, megmutatják létüket, miközben a miénket is felvillantják.

 

„Jön az autó, megfordul A ZSÁKUTCÁBAN,

de mielőtt kirobog

NEKEM ki kell szaladnom és megmutatnom

hogy viGyoroG

a tollam, amikor az ismerHETetlennel tud

parolázni.”

                                     (Az ismerhetetlen)

 

A lét zsákutcáiban ki ne érezné magát kellemetlenül? A szorongás, a félelem, a bizonytalanság érzete keríti hatalmába. Megméretkezni, átjutni mindenféle akadályon, feltételezhetően mindenkinek ez az első gondolata.

„A logika ugyan rendíthetetlen, de nem tud ellenállni annak, aki élni akar” – írja Franz Kafka A per című regényében. Sohár verseiben nem a logika rendíthetetlenségét, és nem az élni akarást fedezzük fel, hanem az élet logikájának a hibavalóságát, azt az értelmi-érzelmi állapotot, amikor: „okosat az életről még a bölcs / sem tud mondani / motyoghat esetleg hogy itt szűk / ott pedig lyukas”.  De élni kell, vinni a terheket tovább: „az élet nem takarja a testet / de mégis szorít itt-ott / meg viszket is néha pont olyan helyen / ahol vakarózni nem lehet / vagy nem illik” – szimbolizálja Sohár a költői vallomást, fokozva a szöveg drámai hatását. Kihagyásos tömörítése is ezt szolgálja: „szavak nem érik el csak / jajgatás”. Ő sem menekülhet meg az életesemények szomorúságától, neki is vinnie kell a rárótt terheket, „mert ez az élet sötét völgy” – írja Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című regényében, és a gyász, a gyermek elvesztése, az elmondhatatlan fájdalom elárasztja teljes lényét, tudatába fészkeli magát, uralkodik fölötte.

 

„a költő is csak nyögni tud

amikor az életről van szó és ha

az igazat akarja elmondani

 

az elmondhatatlant” 

 

(Az utóbbi négy idézet Az élet öltönye című költeményből való.)

Az elmondhatatlan groteszkre vált egy másik versben, A vadvirágos kajla létben. A póz fricskája az emberi egzisztenciának, mintha Rilke „kibírni, elviselni, túlélni” alapszavait hallanánk visszhangozni a költemény záró soraiban: 

 

„éljen az élet komédiája

akaszd fel magad az uborkafára

kezedben a virágzó vétek

teremt a sziromnyi

jelenből örök jelenlétet

(...)

mi keressük azt, ami megnyugtató,

és szorítjuk a közömbös kezét.”

                                     (Leülepedőben)

 

Az ismeretlen a halál és az élet közötti pászma, senkiföldje, amelyet nem lehet elfoglalni, bevenni, de számolni kell vele. Sohár az In Memoriam ciklus verseiben állít emléket leányának, Camille-nak, István öccsének és Béla bátyjának, két barátjának: Kányádi Sándornak, Szőcs Gézának. Mélyen gyászol, vigasztalhatatlanul. „Mert csak Ady tudott úgy sírni, / ahogy nekem ilyenkor kéne, / amikor kétséges nem is az Isten, / hanem az ember léte.” (Két ismeretlen ismerős)

Sohár Pál filozofikus, komor verseinek hangulatát Jam ten Broeke (holland-amerikai festőművész, 1930–2019) grafikájának felhasználásával készült könyvborító illusztrálja.

 


Megjelent: Irodalmi Jelen, 2023. február 26.

 

 


*Sohár Pál: Őszi verslábnyomok. Válogatott versek. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2022