Istenem, miféle múlandóságot teremtettél! S én, aki azt hittem, te, Updike, az örökkévalóság követe vagy.
Itt fekszel előttem a zöld pázsiton, a napsütötte hegyek árnyékában. Megtapogatlak. Rád helyezem forró tenyerem, mintha kérdezném: élsz-e még? Csalódom? Megcsaltál? Te keselyű! Te birtokok birtokosa, fénybe öltözött haramia! Jobb, hűségesebb követőd nálamnál úgy sem lesz, drága barátom. Mert be kell vallanom, azok, akik életedben a ragyogást rád ruházták, mind hamis ügynökei voltak a rothadó időnek. Nézz rám! Más próféciát mondok itt, a kiterített tested előtt. A hatalom, mint szó, mint birtoklás csak délibáb! De hát néked magyarázom erejét, a felbujtott viking harcosnak, te vért ziláló akarat! Drága barátom, végy fogad közé, s rohanj velem a lélektelen világ árnyai közé. De nem rághatod meg a testem, nem ültethetsz belém félelemfát, mert kinevetlek. Ki én! Az ég mindenit! Inkább gyere velem a reptérre, s várjuk a Dallasból érkező unokát. A gép a mámoros égen, a szemed kékjén libben, ködöl, hasalva száll. Mi lenne, ha egyszer csak felrobbanna, szerteszórná a szeretet szilaját? Drága barátom, becsaptál! Itt hagytál barbadosi magányomban, ahová többé a Concord sem repül. Pedig de felülnék még egyszer a New-York-i metróra, s utaznék veled önfeledten, azzal a csodálatos, vékony testű lánnyal, akinek a ruhája alá kéne nyúlnom, átréselnem kezem a bugyiján, ujjamat nedves hüvelyébe mártva felkiáltanom: Milyen fenséges az íze! Érzed az élet illatát?