DE OMNI RE SCIBILI

DE OMNI RE SCIBILI

Lágy hullámokba veti magát

az új esztendő első pillanata.

A parton, a föveny belső szélén ülök,

semmiségekről beszélgetek

a fölém magasodó pálmafákkal.

Figyelmesen hallgatnak,

s a Karib-tenger felől érkező szelíd szélben

bólogatnak arra,

amit magamról mondok.

Cserében egyiktől megtudom,

azért értik a végtelent,

mert minduntalan

a horizontba bukó víztükröt bűvölik,

ez az egyedüli elfoglaltságuk,

ebben élik ki szenvedélyüket,

a megismerés iránti vágyukat.

„Minél kitartóbban nézzük a semmit,

annál inkább megvilágosodik

létünk értelme – mondja egy másik.

– Nem esünk kétségbe, ha pálmafányi életünk

egyszercsak a végtelenbe merül.”

„Az sem zavar minket, hogy e rövid idő alatt

keveset tudunk meg a környező világról.

Kudarcunkat, gondolkodásunk vereségét

a türelmetlenség, önnön változásunk,

gyenge akaratunk, az üres tértől való félelmünk

számlájára írjuk” – teszi hozzá a harmadik

az új esztendő első perceiben,

miközben a parton

a tűzijáték utolsó petárdája is aláhull

a semmibe igyekvő, végtelen éjből.

 

 


* Minden tudható dologról


Megjelent: Irodalmi Jelen, 2016. január 5.