akik nem látják a múlandóság árkádjain
átszüremkedő fényt
mi lesz velük
kinek építenek álmok szövevényéből
katedrálist sóhaját kinek érzik
s adják kézről kézre tovább
kiben találják meg Démoszt
s a szofisták dicséretét
melynek hiányát
dühös szenvedéllyel gondolják át meg át
a szatrapiákban én sem lelném üdvösségem
a lelket védő burok bőrhuzatát
felvenném harcom Artaxerxésszel
azt adja mi engem éltet
mi a folyó sodrásában Agorát Koszorút
Színházat sürget felém
sorsomat láttatja a méltatlanok tévelygését
kicsinyességük és a közöny
áldatlan hüvelyét
kérném a bátorítást a siker mézét
a lángolást mely átereszt a fény folyóján
és keresztre feszíti minden kitagadott életé
foltos égen felhők kóca ma a kedvem
sok a bűnöm
ne keresd a jövőt bennem
vihar lesz a madárból
ez a mutatványom
szürkület matat
szövi át a várost
zománcozott látomásom
ribanc szelek bitorolják
ropnak bennem tüzes táncot
jövőmön kikelet vasalja ki a ráncot
omló csendet ő ad mindennapi fohászomhoz
vigasztaló dac foszforeszkál egy ágon
visítanak a fényes tollú délibábok
derűsen botorkál a nyár
szétszéledt nyája
képzeletem kirakatában
ismerős állomások tündökölnek
egyik peronon ottfelejtett
kabátom sárgáll
elidegenedett eszme pihen
a nyugodt délután pamlagán
tágas szavak társaságában
gyanúba keveredett
vereségem lappang
az az elnyúló
véget nem érő rezgés
végtelent lélegző érzés
rohan
ostromol
árnyékot szakít a domb
a fuldokló elmúlásból
mondom amit ti sohasem mondanátok
állok itt mindhiába
kacagások májusában
kinéz a vér a szememen
rám szegezik tekintetüket
a méla álmos fellegek
számomra itt nem terem
csak romlás sötét verem
kinéz a vér a szememen
feloldja bűnös lelkemet