FÉNYPÓRÁZON

FÉNYPÓRÁZON

 
          
        Kocsis Zoltán emlékére
 
Fénypórázt cibál a halál.
Az ember sikoltva jár.
Az idő görnyedt hátán
cipeli, amit senki sem
visz tovább.
Az elmúlás varangyai mindenütt.
Emlékek a ketrecek,
táncra perdül a kikelet,
a késő őszi tálban varázs,
a szívekben maréknyi parázs,
egy séta villámai.
 
Megkövülsz, ha érkezel,
törvény, hogy nem lehetsz
egyszerre odabenn
és odakinn.
Tengerszemedben a messzeség,
vitorlák és tajték-ég.
Mennyei zongorák,
mint gubbasztó ősmadár,
szárnyai alatt a lendület
hullámzik selymesen és hópuhán.
A hangoknak lombja van,
árnyékukban ül a lázadás,
szélkakast forgat a láz.
Aranykürtöt fúj a szél,
magában beszél az éj.
Nagypikkelyes halak
üveges szemén
hallgat a tűnődés.
Egy óriás szívébe mered,
és felkiált a kés.
 
 
Fotó: Kocsis Zoltán (Forrás: artiq.hu, Nyári Szabadtéri Fesztivál)