A KÖLTŐ TRÓFEÁI

De artis poetica natura 

A dolgok költészete itt végtelen,
Hallom sír a parti fa, a búba font.
A lélek bár átsegít még sok telen,
Akácrügyet a tavasz ereje bont.
Fellobogózott, szótlan tér vár reám,
Ünnepi zsoltárok hangjai szállnak,
Anima mundi a polifóniám, 
Még sincs ki értem a pokolra szállna.
Csak a líra, ha a sodrában állok, 
Átkötözi testem, szelleme lángol,
Az éjbe bújt fenyők hajába ragad,
És reggelre égi könnyekre fakad.
Ha bűvös érctollát vérembe mártja,
Leszek az elesettek balladája. 

 

A költő trófeái 

Ritka szavakat gyűjtök, metaforákat,
városok illatát,
mint ahogy Schumacher halmozta fel
versenyautóit,
kezeslábasait, a sok trófeát.
A kötődések és az emlékeztető vajúdások
lila litániáit.
Hiszen nem vezet-e minden ahhoz az egyhez,
a megismételhetetlenhez –, és őrzi a pillanatot,
a száguldás ízét a szájban, a legendákban?
Az univerzális mozzanatok morzsáit gyűjtögetem,
a lendület allegóriáit, a felmagasztalt
és áhított szerelmet.
Titánok vállán mozdul
az alapjaiban megváltozott valóság,
hogy a mágneses térerő arabeszkjeit,
az igazi mást
elmondhassam,
mit soha nem szóltak elődeim,
csak a jelenségek tekintetéből olvasták ki,
mi törvényszerű: egyedi evidencia,
és nem beszél önmagáról,
de biztos,
precíz,
meghatároz.
Csak a csókban érzem ezeket az ízeket,
a felbolydultság zűrzavarában,
az imákban.
S ha megláncolják is kezem,
a szabadon száguldó
gondolattal működik képzeletem,
új világot teremthetek,
új határt a fényűző szónak,
dimenziót,
látványt,
fényességet
a felém igyekvő szárnyalásnak.

 


Megjelent: Irodalmi Jelen, 2022. április 10.