A dolgok költészete itt végtelen,
Hallom sír a parti fa, a búba font.
A lélek bár átsegít még sok telen,
Akácrügyet a tavasz ereje bont.
Fellobogózott, szótlan tér vár reám,
Ünnepi zsoltárok hangjai szállnak,
Anima mundi a polifóniám,
Még sincs ki értem a pokolra szállna.
Csak a líra, ha a sodrában állok,
Átkötözi testem, szelleme lángol,
Az éjbe bújt fenyők hajába ragad,
És reggelre égi könnyekre fakad.
Ha bűvös érctollát vérembe mártja,
Leszek az elesettek balladája.
Ritka szavakat gyűjtök, metaforákat,
városok illatát,
mint ahogy Schumacher halmozta fel
versenyautóit,
kezeslábasait, a sok trófeát.
A kötődések és az emlékeztető vajúdások
lila litániáit.
Hiszen nem vezet-e minden ahhoz az egyhez,
a megismételhetetlenhez –, és őrzi a pillanatot,
a száguldás ízét a szájban, a legendákban?
Az univerzális mozzanatok morzsáit gyűjtögetem,
a lendület allegóriáit, a felmagasztalt
és áhított szerelmet.
Titánok vállán mozdul
az alapjaiban megváltozott valóság,
hogy a mágneses térerő arabeszkjeit,
az igazi mást
elmondhassam,
mit soha nem szóltak elődeim,
csak a jelenségek tekintetéből olvasták ki,
mi törvényszerű: egyedi evidencia,
és nem beszél önmagáról,
de biztos,
precíz,
meghatároz.
Csak a csókban érzem ezeket az ízeket,
a felbolydultság zűrzavarában,
az imákban.
S ha megláncolják is kezem,
a szabadon száguldó
gondolattal működik képzeletem,
új világot teremthetek,
új határt a fényűző szónak,
dimenziót,
látványt,
fényességet
a felém igyekvő szárnyalásnak.
Megjelent: Irodalmi Jelen, 2022. április 10.