GYANÚ

A reptéren az angol légitársaság ügyintéző bürokratájával néztem farkasszemet. Rendre utasító, parancsoló pillantását úgy ragasztotta rám, mintha vele született joga lenne, hogy megfeddjen, lealacsonyítson.

Vagy csak egyszerűen uralkodni akart felettem.

Kimért hangon közölte velem, igen erős szél akadályozza a repülőgépek fel- és leszállását a londoni légikikötőben. Ezért késnek órákat a járatok.

Láthatóan élvezte, amiért izgatottan és kedvszegetten hallgattam magyarázatát.

Idegesen felnevettem, s kértem, nézzen meg jól, pilótával áll szemben. A londoni „erős szél” érvet elfogadhatatlannak tartom, hiszen csak az nincs tisztában az ottani köddel és agresszív légáramlatokkal, aki soha sem járt az angol fővárosban.

„Áhá” – ugrott nekem –, s ha szabad kérdeznem, milyen gépet vezet?

„Kicsit, egymotorosat” – vágtam rá, mintha szabadulni szeretnék a várható, a behemót utasszállító és a parányi sportrepülő összehasonlításából eredő szarkasztikus megjegyzésétől.

„Ám a szél, szél marad függetlenül a gép nagyságától” – siettem hozzátenni.

„Mi gondja van a széllel” – emelte fel a kagylót, s beütögetett egy számot. „Ő fenn az úr. Itt, lenn pedig én vagyok. Még hogy pilóta” – dünnyögte.

„Ön egy diktátor” – kiáltottam. „Állna csak a pult túlsó oldalán, itt, ahol én, másként beszélne. Azt hiszi, leányálom hét órát várakozni a túlzsúfolt reptéren csak azért, mert önnek nincs jókedve, és nem akar segíteni?”

„Szóval fenyeget. Kiabál velem.”

„Kiabálok? Igenis kiabálok. Ön nem kiabálna? Azt hiszi, bevettem a szélsztorit?”

„Ha kiabál, attól jó kedvre derülök, azt hiszi? Nem drága barátom!”

Méregettük egymást.

Arra számítottam, ha újra támadásba lendülök, és megsértem, meggondolja magát, s kiadja a jegyem a 13. légi kapunál várakozó londoni gépre.

De nem.

Továbbra is gúnyosan nézett rám.

Majd váratlanul fémesen kacagni kezdett.

„Tudtam, éreztem, hogy fel akar bosszantani. Rajtam viszont nem fog ki!” – kapkodta a levegőt.

A nyomtatóból sietve két jegyet emelt a pultra. Az egyik a három óra múlva induló londoni gépre, a másik az óceánon túli járatra szól – magyarázta.

A pult fölé hajolt.

„A szélnek semmi köze a késéshez, jól sejtette. Gazdátlan csomagra találtak, biztonsági okokból kiürítették a repülőteret, ezért késtek hosszú órákat a járatok” – mondta halkan, s intett a hátam mögött álló biztonságinak, hogy vigyen magával.

 

Megjelent: Nyugati Jelen, 2009. november 23.