Tapasztalatból tudom, mit jelent éhezni

Farkas Wellmann Endre interjúja Böszörményi Zoltánnal
a Magyar Kultúrában

A pénz ördöge több mint két és fél ezer éve jelen van az irodalmi alkotásokban

Az embert azért teremtették, hogy maga is teremtsen, nemcsak szükségből, hanem passzióból, lelkes meggyőződésből, szenvedélyből, valamilyen álomnak a beteljesedéséért, a győzelemért, a semmivel össze nem hasonlítható sikerélmény öröméért – állítja Böszörményi Zoltán József Attila- és Magyarország Babérkoszorúja díjas költő, író, szerkesztő.

Az egykor két és fél ezer munkásnak kenyeret adó gyártulajdonos ma már a kultúrának szenteli az életét, nemcsak alkotóként, hanem mecénásként is jelentős. Ha utóbbi vállalását számokra fordítja, azt mondja, huszonhat év alatt több mint nyolcmillió eurót költött kultúrára.

– Irodalom és pénz – két külön világ. Te mindkettőben otthonos vagy, és mindkettőben eredményes. A lelkedben hogyan fér meg együtt a kettő?

– Az utóbbi másfél évszázadban egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy az irodalommal pénzt lehet keresni. A kiadók is úgy próbálnak válogatni az alkotók és alkotásaik között, hogy minél nagyobb nyereségre tegyenek szert velük. A könyv olyan, mint bármelyik termék a piacon, a kereslet-kínálat szerint működik. Van olyan szerző, aki nem pénzért alkot, de meggazdagszik belőle. Ilyen volt például Thomas Mann. Élete végén – mai dollárban számítva – legalább hárommillióra tehető vagyona volt. Más szerző szerényen él, nagyon jó könyveket ír, de a piac nem figyel fel rá. Stendhal élete vége felé – egy párizsi kapualjban esett össze és halt meg – arra panaszkodott a barátainak, hogy a Vörös és fekete című regényéből alig kétszáz példányt adtak el, míg Gustav Flaubert Bovarynéját pult alól, ezrével kapkodták szét. Olyan íróval is találkozunk a világirodalomban, aki mindig pénzért írt, mégis szegényen hunyt el. Balzacra gondolok. A magyar irodalomban pedig Füst Milánt egész életében gazdag felesége tartotta el. A jó író nem feltétlenül sikeres, a kevésbé jó pedig világsikert is arathat. Néhai barátom, Vizinczey István egyetlen könyvéből, Az érett asszonyok dicséretéből (In Praise of Older Women) egész életében nagyon jól megélt. Sikeres és sikertelen írósorsok, jó és kevésbé jó alkotások keverékéből áll össze az irodalmi világkép. A pénz természetesen minden esetben fontos szerepet játszik, mert az írónak is meg kell élnie valamiből. Amikor gyártulajdonos voltam, nemhogy írni, olvasni is kevés időm akadt. Az üzleti élet elidegenít, állandóan felturbózza az adrenalinszinted, nehezen engeded el magad, mert egyik válság követi a másikat. Nincs lelki nyugalmad, képtelen vagy egyébre összpontosítani a figyelmedet. Örülsz, ha marad egy nyugalmas hétvégéd, hogy kialudd magad. Amióta eszemet tudom, soha semmit nem tettem pénzért. Akkor sem, amikor gyáros voltam. A siker számított, az, hogy olyan terméket állítsak elő, amely kiváló, és jó áron eladható. De soha nem számítottam ki, és nem érdekelt, nekem abból menynyi a részesedésem, ha tízmillió dollár hasznot termel egy évben a vállalatom. Csak a siker számított. Az irodalomban a sikert az olvasó jelenti. Minél több embert tudsz megszólítani, annál nagyobb az örömed. A nagy kérdés, hogy jót írtam-e, mindig kételyt szül. Szerintem minden író esetében ez lehet az örök dilemma. Kányádi Sándor idős korában is számtalanszor feltette magának a kérdést: vajon tényleg nagyot, jelentőset alkotott? Pedig tudta, hogy igen. És mégis…

– Mindkét területen évtizedek vannak mögötted. Azt hiszem, közös pont lehet-e két világban, hogy mindkettő valamilyen építkezésről szól. Építeni nehéz. De ennyi év után hogyan látod, van értelme? Ha igen, melyiknek van?

– Az üzleti világban is minden az értékteremtésről szól. Létre kell hoznod valamit, amivel a társadalmat viszed előbbre. Ha jól dolgozol, magától értetődően ez pénzt is termel, anyagi előnyöket teremt, minél többet keresel, annál többet tudsz kutatásba, fejlesztésbe, a termelőeszközök modernizálásába fektetni. Ez a sine qua nonja a termékek minőségének is. Ennek gyakorlati haszna van, szolgálod vele az emberiséget. Tervezni, kutatni, fejleszteni, építeni, szolgálni, értéket teremteni – ezek a nagy hívószavak. Az irodalom viszont amőba. Hatással lehet az emberi tudatra, a pszichére, befolyásolhatja az ember értékítéletét, tanáccsal láthatja el, megmutatja, milyen a valóság egyik oldala, mert a másik mindig rejtőzködő, szublimált, transzcendentális. Intellektuális, érzelmi világot teremt, léleképítő feladata van. A szépre, az esztétikumra irányítja a szellem reflektorfényét. Rámutat a dolgok polaritására, a jóra és a rosszra. Hangulatot varázsol, elkápráztat, megforgatja benned a gondolat zsebkését. Platón, Arisztotelész és sokan mások az irodalmi, művészi alkotást isteni eredetűnek tartották. Én ehhez még azt tenném hozzá, hogy az isteni ihlet mellett akaratra, mesterségbeli tudásra és elkötelezettségre is szüksége van az írónak. Mint említettem, az alkotás is termék, amelyet el lehet adni, ebből egyértelműen adódik a következtetés. Melyiket érdemesebb „termelni”? Nem tudom a helyes választ. Mindkettő hatalmas csalódást okozhat az ember életében. Az irodalmi termék, az alkotás esetében úgy vélem, ez a csalódás hatványozottabb lehet. Nagyobb fájdalmat tud okozni, mint bármi más. Lásd Berzsenyi Dániel esetét, aki Kölcsey Ferenc bírálatából évekig nem gyógyult ki.

– Az irodalom és a pénz – ha úgy vesszük – két ellentétes dimenzió. Szellem és anyag. Elszálltság és létbiztonság. Örök élet és viszonylagos földi jólét. A te értékrendedben melyik mit jelent?

– A siker, a pénz nem minden esetben van jó hatással az emberre, legyen az gyáros, tudós, üzletember, művész vagy költő. Elveszi a belső motivációt, azt a kiváltságot, hogy a saját örömedre, áramlásszerűen, teljesen beleágyazva magad műveld azt, ami egyenlő az életeddel. Az embert azért teremtették, hogy maga is teremtsen, nemcsak szükségből, hanem passzióból, lelkes meggyőződésből, szenvedélyből, valamilyen álomnak a beteljesedéséért, a győzelemért, a semmivel össze nem hasonlítható sikerélmény öröméért. Számomra a pénz ennek az előbb említett sikerélménynek a származéka, velejárója volt. Nem mondom, hogy nem éreztem valamilyen elégtételt, de soha nem örvendtem neki, mert igen veszélyes eszköznek tekintem ma is. Meg kell tanulni bánni vele. És ez nekem még a mai napig sem sikerült. Ennyit most a pénzről. Ami az irodalmi teljesítményemet illeti, nos, még mindig ott van a tudatalattimban a kétely. Idegenkednek tőlem, nem az irodalmi értéket keresik munkáimban. Valami megmagyarázhatatlan ellenszenvvel néznek a könyveimre, van olyan barátom is, aki még annyi fáradságot sem vesz, hogy elolvassa őket. A mindennapi olvasó pedig nem is látja köteteimet, mert eldugják a könyvespolcok zugaiba, soha nincsenek ott a szembetűnő terítéken, a kortárs irodalom könyvszigetén. Akkor meg honnan tudjanak róla? Ki áll neki felkutatni a könyvespolcokat? Az egyik nagy könyvkereskedésben reklamáltam ezt a tényt. Azt a választ kaptam, az új könyveket egy hétig tartják az újdonságok könyvszigetén. Egy hétig! Utána bedugják valamelyik polcra. A honlapomon nagyon sok írásomat harminc-, negyven-, ötvenezren is olvasták. Tehát valamit jól csinálok. Sok könyvemet, írásomat ingyen le lehet tölteni a honlapomról. És ezek száma az elkövetkezőkben csak gyarapodni fog.

Ingyen irodalom? – kérdeznéd. Az meg hogy néz ki? Nos, így. Aki el akarja olvasni, az megteheti. Nem pénzért írtam.

– Amióta világ a világ, a költészet örök témái között ott van a gazdagság is. Szerinted mi lenne egy olyan világban, ahol minden művész korlátlan mennyiségű pénzhez férne hozzá?

– A pénz „ördöge” több mint két és fél ezer éve jelen van az irodalmi alkotásokban, és témája végigvonul a magyar irodalomban is. Fentebb Balzacot említettem, de lehetetlen, hogy ne ugorna be legtöbbünknek Csokonai Vitéz Mihály szállóigévé vált felkiáltása: „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon!” Tempefői, a szegény poéta verseivel akarta kivívni társadalmi rangját, ezzel szeretett volna pénzhez jutni. Ady Harc a Nagyúrral című ikonikus versében a pénzt disznófejű Nagyúrnak nevezi. De a pénz motívuma Janus Pannonius költészetében is felmerül. Tinódi Sebestyén, írd és mondd, lantjával kereste kenyerét, többnyire szállást, ellátást kapott a „fellépéseiért”. Petőfi Sándor, Arany János a pénzszerzés igájától szeretett volna megszabadulni. József Attila állandó anyagi, egzisztenciális gondokkal küszködött. Mikszáth, Móricz, Kosztolányi kemény újságírói munkával kereste a kenyerét. A kereset szempontjából szerintem legjobb dolguk az íróknak a szocializmus idején volt. De a „dőzsölésért” súlyos árat kellett fizetniük, talán a legfontosabbal: a szabad szólás feladásával. Erről jut eszembe, hogy Augustus római császár jó barátja, a dúsgazdag Maecenas pénzjutalomban részesítette a birodalom énekeseit, és talán ő volt az első, aki életjáradékot is biztosított nekik. Sztálin egyik halállistáját fakszimilében a Darabokra tépve című regényemben hoztam, ezen Iszaak Babel a tizedik volt. Őt tarkón lőtték. Viszont Bulgakov megúszta a kivégzést. Ő nem a birodalmat dicsérte, hanem Sztálint a francia Napkirályhoz, XIV. Lajoshoz hasonlította.

Mi lenne, ha az írók, költők korlátlan jutnának pénzhez?

Nos, el sem tudnék képzelni ilyesmit. A korlátlan pénzmennyiség senkinek sem tesz jót. A sok pénz elveszi az emberek eszét, kivetkőzteti őket emberi mivoltukból. Megrontja őket. Mindenkinek munkával kell keresnie a kenyerét.

Meg kell dolgoznia azért, hogy örvendeni tudjon az életnek. A munka nemcsak nehézséget, de valós örömet is jelent, és kanti értelemben: szabadságot, a morális cselekvés autonómiáját.

– Mai kulturális életünket is sarkosan meghatározza a pénz, a kultúrafinanszírozás különböző módozatai. Milyennek látszanak ezek a közállapotok a te szemszögedből, aki nem szembesülsz filléres gondokkal? Lehetnek ezen a területen igazságok? Ha voltak az elmúlt évtizedeknek nagy és önzetlen mecénásai, egyikük kétségkívül te vagy. Rengeteg emberen és művészen segítettél, és felvállaltál olyan közösségi ügyeket, amelyeket magánszemélyként vagy üzletemberként kevesek vállaltak fel: évtizedek óta finanszírozod Dél-Partium és a Bánság egyetlen magyar nyelvű napilapját, a Nyugati Jelent, és emellett az ugyancsak általad alapított Irodalmi Jelen című folyóiratot, amely rég túlnőtte a térség határait. Vagyis nem öncélúan gyűjtesz vagyont, hanem közösségi felelősséget érzel, sok pénzt fordítasz ezekre a feladatokra. Miért?

– A pénz soha senkinek sem elég. A kultúrában pedig még inkább hiányzik. Önkormányzatok segítik az írószervezeteket, a kiemelt írókat, évente díjakat osztanak, csak ezekről nincs tudomásunk, mert… Miért is lenne? A külföldi ösztöndíjakról írótársaimtól hallottam, de magam sohasem láttam ezek meghirdetését. Aztán ott vannak a látható grémiumok, a Nemzeti Kulturális Alap, a Petőfi Kulturális Ügynökség, ezek évi kiírás szerint és meghívásos alapon működnek. Az az írószervezet vagy irodalmi lap, amelyik nem kap támogatást, igazságtalannak érzi ezt. Nem mondja, hogy más forrásokból mennyi pénzt kapott, hanem azt reklamálja, hogy például az NKA-tól nem kapott. Tavaly volt is egy ilyen általános felháborodás. Ez személyemet és az Irodalmi Jelent is szóba hozta. Pedig azok, akik reklamáltak, és rólam valótlanságokat állítottak, nagyon jól tudták – és le is ellenőrizhető −, hogy az Irodalmi Jelen 23 éves fennállásának első két évtizedében elvétve kapott támogatást, miközben a világ egyik legolvasottabb magyar irodalmi fóruma. Amikor reklamáltam, akkor azt mondták, van elég pénzem, tartsam el a lapot. Ez így is volt. Az elmúlt 26 évben a Nyugati Jelent, az öt szórványmegyében megjelenő napilapot a saját pénzemen tartottam el. Az Irodalmi Jelent pedig 19 évig. Ezenkívül az Erdélyi Magyar Írók Ligáját is finanszíroztam hat évig, másként nem maradhatott volna fenn, s azok, akik ma ellenem prüszkölnek, ezt most nem tehetnék, mert megszűnt volna az erdélyi írószervezet, ma nem lenne mit vezetniük. Az Irodalmi Jelen Könyvek a huszonhárom év alatt számtalan író, költő könyvét adta ki. Zömmel az én pénzemből, mert támogatást nem kaptunk, újra azzal a megjegyzéssel: van Böszörményinek elég pénze, költse csak kultúrára. Az utóbbi négy évben végre változott a hozzáállás, az Irodalmi Jelen jelentős támogatásban részesül. Mutasson még nekem valaki egy olyan személyt Nagy-Magyarországon, aki huszonhat év alatt több mint nyolcmillió eurót költött kultúrára, hiszen a lapok fenntartása, a támogatások, az Aradon működő magyar kulturális központ, a Jelen Ház megépítése, felszerelése és fenntartása legalább ennyibe került. Hány ilyen ház van Erdélyben, amelyet magánszemély épített, és saját pénzén működtet? Ezek nem mutyizott dolgok, a saját vérem és kezem munkája van bennük. Megosztott a magyar társadalom, a kultúrát is beleértve. És ez engem szomorúsággal tölt el. A megosztottságot olyan politikai-társadalmi erők szítják, amelyek ebben a szétcincált Európában a pénzért bármire hajlandók. Számukra nem létezik nemzeti érdek, magyar népi hagyomány, őseinktől örökölt érték, amely a nyelvünket, az iskoláinkat, a templomainkat, hitünket jelenti.

– Végzettséged szerint filozófus vagy, a torontói York Universityn diplomáztál, de költőként is sokat töprengsz a lét kérdésein. Mire jutottál, mi határozza meg az embert igazán?

– A mindenkori embert az anyanyelve, a hazája, a népe, amelynek része, a családja, a hite, a műveltsége határozza meg. Ebből meríti erejét, szenvedélyét, ebből a tűzből táplálkoznak gondolatai, cselekedetei, elvárásai és reményei. Ezek szoros köteléket fonnak az egyéni lét és a lét-világ, lét-valóság között. Nem tudnék az anyanyelvem, a hazám nélkül élni. Számomra a haza az, amivel nap mint nap azonosulni tudok, ahol győzelmeim, kétségeim, tetteim, gondolataim megszületnek. Ahol megélem minden örömem, elkeseredésem, sikerem és válságom. Az énontológiában csak annak van értelme, amiért megküzdünk, létrehozunk, továbbadunk.

– Miben látod ma a kortárs művészetek legnagyobb kihívásait, feladatait? Milyennek kellene lennünk, vagy milyen irányban kellene elmozdulnia a kultúrának ahhoz, hogy mondjuk, száz év múlva is
legyen egy jól definiálható európaisága?

– Kíváncsi lennék, mit válaszolna ma e két kérdésre Mikszáth Kálmán, Gárdonyi Géza, Móricz Zsigmond, Tamási Áron, Kosztolányi Dezső, Wass Albert, Szabó Dezső, Babits Mihály, Szabó Lőrinc, Zelk Zoltán, Weöres Sándor, Csoóri Sándor… A művészetek a kor emberének, gazdasági, társadalmi és politikai ítéletének, érzésvilágának, hangulatának a tükörképei. A priori és apodiktikus, azaz cáfolhatatlan ismeret: ahhoz, hogy egy nemzet fennmaradjon, utódokra, gyermekekre van szüksége. Az a nemzet, bármilyen nagy legyen, amely nem törődik ezzel, előbb-utóbb halálra van ítélve. Nekünk a saját gyermekeinkre kell erőt, energiát, pénzt áldoznunk. Az teljesen eszement, hogy nekem, a XXI. század emberének azzal kell foglalkoznom, hogy egy betolakodó kisebbség agresszív akaratát magaménak valljam, társadalmi tudatom rangjára emeljem. Ami ma Európában történik, az egyszerűen hihetetlen. Kérem, olvassák el a Regál című regényemet. (Több ezer német, angol nyelvű példányt eladtak belőle.) Ebből megtudhatják, hogyan zajlott az ötvenes, hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években a bevándorlás Ausztráliába, Kanadába és az Egyesült Államokba. Milyen kritériumok szerint engedték meg, hogy a kelet-európaiak bevándoroljanak ezekbe az országokba. Próbált volna akkor valaki reklamálni, szót emelni, kiabálni, kővel dobálózni, urambocsá’ rendőrökre támadni, visszatoloncolták volna oda, ahonnan jött, de csak miután a fenti tetteiért letöltötte a börtönbüntetését. Itt és most a káosz uralkodik. Megszűntek az évezredes, évszázados társadalmi, emberi értékek, és valami hisztérikus, megveszekedett, a természetnek ellentmondó akarat veregeti fejünket a földbe, ha nem értünk egyet az agresszív, sokszor névtelen bevándorlókkal és támogatóikkal, akik ezzel akarják elzülleszteni, teljes káoszba sodorni Európát. Nem tudom, mi vár ránk. Nem vagyunk nagy lélekszámú nemzet, alig tízmillióan itthon, Magyarországon, és még vagy ötmillióan szerteszórva az elszakított területeken és a nagyvilágban. Mi egyetlen dolgot tehetünk, harcolunk, és kitartunk, amíg csak lehet. Több mint ezer éve nemzetépítő állam vagyunk. Maradjunk meg továbbra is annak!

– És hol látod a magyar irodalmat az európai definiálhatóságban?

– Nem aggódom a magyar irodalomért. Számtalan kimagasló teljesítményű jelenkori írónk, költőnk van. Úgy látom, az utánpótlással sincs baj. Csak ne lenne közöttünk az a lelket megmételyező, erőnket felőrlő, az ideológiák mentén való megosztottság. A mindenkori demokrácia elsősorban fegyelmet követel. Ezt sokan elfelejtik. És sok minden kell még hozzá, többek között egy nagy adag, jó értelemben vett alázat is. Hallgassuk meg egymást! Valós, bizonyítható észérvekkel vitázzunk, és ne trágárságokat vágjunk egymás fejéhez. Ne az indulatok vezéreljenek, a mesterségesen gyártott, hamis érvek, a sértegetések, ne hülyézzük le a vidékieket, ők is itt élnek, nem egy másik, elszigetelt országban. Honnan ez a felsőbbrendűség? A magyar az európai irodalom szerves része. Partikularitása ellenére irodalmunk mindig beágyazódott az európaiba. Ezért, úgy érzem, közös sors vár ránk. Pontosan milyen sors? Azt nem merném megjósolni.

– Magad után mit hagynál hátra legszívesebben?

– Mivel írásaim az életről szólnak, remélem, megállapítottam egy-két dolgot, amelyből mások is okulhatnak, tanulhatnak. Azt sajnálom, hogy időm csekély részét fordítottam irodalomra. Fiatalon sok mindent megírhattam volna. De akkor ez az idő nem adatott meg nekem. Több évtizedig mással kellett foglalkoznom, hogy családomat és magamat eltartsam. Egy évtizedig emigrációban, Kanadában éltem. A másik nagy fájdalmam, hogy nagyon kevés írásom szól a magyar emberekről, a magyar életről, de bármerre is jártam, éltem a világban, mindig az ő szemükkel szemléltem az országokat, mindenben az ő sorsukat is láttam.

– Milyen volt a gyermekkorod?

– Igen szegény családban nőttem fel. Anyai nagyanyám decis üvegben hozta haza a menzáról az olajat. Az is többnyire félig volt. A Kolozsvári Balettintézetben 1961-től 1968-ig töltött időből nem emlékszem másra, csak arra, hogy állandóan éhes voltam. Otthonról nem kaptam csomagot, mint a többiek a jobb sorsban élő szüleiktől. Csak az jutott nekem, amit az intézet kantinjában adtak. Sok barna kenyeret ettem, vizet ittam rá. Tapasztalatból tudom, mit jelent éhezni. Ezeket az emlékeket nem lehet elfelejteni. Figyelmeztető tűzként ott élnek az elmémben. Most, hogy a Jóisten nekem is juttatott annyit, amennyiből jól meg tudok élni, kötelességemnek érzem, hogy a pénzből, amelyért keményen megdolgoztam, visszaadjak valamenynyit annak a magyar közösségnek, amelyet szívemből szeretek, amelynek tagja vagyok. Adni mindig nagyobb öröm és elégtétel, mint kapni. Számtalan emberen, írón, szervezeten segítettem az elmúlt évtizedek alatt. Ezt még azok is tudják, akik ellenem fordultak vagy éppen megtagadtak. Kezdetben fájt, de ma már megbékéltem a gondolattal. Semmit sem tettem azért, hogy megköszönjék. A rosszra mindig emlékszik az ember, a jót hamar elfeledi.

– Az irodalom tekintetében miben hiszel? Gondolom, van egy költői, és van egy üzletemberi ars poeticád is…

– Abban hiszek, hogy mindent pátosszal, tűzzel, szenvedéllyel, erős akarattal, sok munkával, odaadással lehet elérni. Végeredményben az irodalom is mesterség. Az, hogy nem mindenki ér el eget rengető sikert, nem olvassák, nem minősítik, mindez semmit sem von le irodalmi munkásságának értékéből, ha valóban jelentékeny. Így vagy úgy, egyszer mindenki révbe jut. És ne felejtsük, vannak tavasszal, és vannak ősszel nyíló virágok. Az irodalom nagyon érzékeny műszer. A valóság és az álom közötti határon egyensúlyoz. Ahogy Márai Sándor mondaná, a regény szereplői visszanéznek arra, aki életre hívta őket. Az író fura kölcsönhatásban él azokkal, akiket megalkotott, és akik egyszer csak viszszaköszönnek neki, és azon kapja magát, hogy befolyásolják írói létét. Máraival együtt, és talán sok más írótársammal együtt hiszem, hogy az irodalom varázslat, mágia.

– Hogyan szoktál alkotni? Spontán tudsz váltani az alkotó és az üzletember gondolkodásmódja között vagy tudatosan félre kell tenned az egyiket vagy a másikat, ahogyan a helyzet megkívánja?

– Minden valamit is magára adó író azért alkot, mert új mondanivalója van arról, amit már évezredek óta számtalanszor megírtak. Erről ír Arisztotelész is Poétika című nagyesszéjében. A társadalmi, politikai, gazdasági változások mindig hoznak valami újat arról az emberi drámáról, amelynek alaphelyzetei változatlanok, csak a körülmények különbözőek. Ha Isten nem élne bennünk, nem köszönne vissza nekünk. Rendkívül nyugtalan ember vagyok. Ez végzetesen befolyásolja lelkiállapotomat. Mondom, végzetesen, mert igen sok minden, amit tervezek, a „munkapadomon” marad. Fontos dolgok is kiesnek a fókuszomból, és azokhoz csak nagy csoda folytán tudok visszatérni, ha egyáltalán visszatérek. Ami fontos viszont, hogy nemcsak ebben a világban élek, hanem magam is világokat építek. Az én ítéletem szerint igenis jelentékeny, izgalmas világokat. Több évtizede nincs agyam az üzleti életre. Tehát nincs mit félretennem, egyetlenegyre koncentrálok, és ez az irodalom.

Böszörményi Zoltán

A pillanatnyi állapot melankóliája

Az emlékezésben
nem lehet megváltoztatni az emléket,
mely életre hívta azt, a pillanatnyi állapot részeg melankóliáját,
ahogyan mindennapi életünkbe fodrozza magát
a mindenkori jóval és rosszal,
majd lesi az üdvözítő szó felcsattanását, újabb rohamot indítson
a megváltásnak hitt életérzésért: scindinte corda vestra,
tépjük meg a szívünket!

Semmi okunk az aggodalomra

A lét abszurditása
a lelki egyensúly traktusa,
felismerni a tragédiában
a megváltás tényét.
Az ellentmondások halmaza
matematikai képlet:
megfejteni benne a megfejthetetlent.
Csak alázattal lehet megfogalmazni
a lét bizarrságát,
fonákjára fordítani
a bebizonyított bizonytalanságot.
Isten a megsemmisülésben segít nekünk,
ahol láthatóvá válik a felismerés gépezete,
amikor már semmi okunk az aggodalomra,
csak egy dologra kell figyelnünk:
a lélekbe kapaszkodó szóra.

Mint lámpások

Mint lámpások az éjszakában,
karodba szédül a sötétség,
egvéd téged a szörnyektől,
elviszi őket markában a fény.

Mint lámpások az éjszakában,
ha szemedben felragyog az ég,
a messzeség űrezüstjében,
bennem is mosolyod tüze ég.

Peccata mundi

Égi képek, gondolataim jelképei,
az aggodalom misztériuma helyes-e?
Tetszeni szeretnék az Úrnak, de nem tudom,
mi volna kedves neki.
A jóban annyi rossz van,
és a rosszban is van jó,
hogyan döntsek?
Minden alkotásban a Fennvaló jelképei,
imádható-e, ami megszerkesztett,
vagy az is talán hamis?
Ítéletem erkölcsös-e, vagy
szánalmas félreértés?
Miért nem a béke, és a lelki egyetértés
vezérli a világunkat, ha hisszük:
hitben az erő, és a folytatásban a remény?
Uram, szeretnék már úgy élni,
ne a bűneimet számolgassam,
ne a félelem vaspántja szorítsa szívemet,
mélyen őszinte tudatot adj nekem,
mellyel nemcsak én,
de a világ is azonosulni kénytelen.