Katedrális az örök télnek

Böszörményi Zoltán mintha a romantika századának végéről lendült volna át korunkba. Onnan, ahol még volt értelme az érzelmek, a felismerések, a megsejtések és a tanítások költészetté nemesítésének. Amikor még nem a puszta létezés volt a vers, a költészet tárgya, hanem a létezés minősége. Amikor a művészi alkotás inspirálója, létrejöttének legfőbb indoka a közösségibe ágyazott saját-morál megjelenítése volt. És amikor az Egész képzetét még nem roncsolta szét a történelem. Böszörményi Zoltán a modernitás paradoxonát jeleníti meg a műveiben. Korunk jellemzőit – a széthullást, az értékek viszonylagossá válását, az emberi kapcsolatok erodálódását, a közösségek atomizálódását, az érzelmek ösztönszintre süllyedését – visszahelyezi egy olyan kultúrába, ahol mindez már fenyegető veszély volt, de még nem volt természetes. Úgy szólal meg, mintha a gondok még, vagy már újra megbeszélhetők, megvitathatók, egyáltalán: értelmezhetők lennének. Mert hisz a költészetben. De legalább ennyire bízik az olvasóban. Abban, hogy ő maga a lényeget tekintve azonos vele. Velünk.

***

"Aki egy nehezen feledhető, vízzel telt üvegfigurák koreográfiáját idéző vers élményével szeretne gazdagodni, lapozza fel e kötetben a Majorana vallja című költeményt:

Végül is nem szerettem,
ez volt a tévedés.
Kit a legjobban szerettem,
szívemben ő a kés.
Kit a legjobban szerettem,
színt a színre hogyha tettem,
tarkább lett a kérkedés.

Rőt vitorla azúr égen,
vízen súlytalan hajó,
csillámlás a nyári éjben,
veled együtt volna jó.
Nézlek, ámde mégsem látlak,
megvakít a szenvedély,
ám a sorsom egyre áltat.
Milyen nagyon kellenél.

Már rég írtak magyarul ilyen egyszerű, ösztönös, áttetsző, szinte szellem-kezek által papírra vetett dalt. Mert dal ez, csak a költő nem jegyezte le hozzá a dallamot és a hangszert, amely a tenort kísérné."

(Szőcs Géza)