Akarat

A huszonegyedik század első évtizedének vége felé apriori nem a schopenhaueri vagy nietzschei akaratra gondoltam, hanem arra az akaratra, amely Washingtont és a világot hozta lázba és mozgásba egy időben Obama elnök beiktatási ceremóniájával. A mindenség figyelme arra a pontra irányult, ahonnan az újjászülető remény bizonyosságára számít.

Végre karizmatikus és intelligens elnöke van Amerikának.

Nem tudom, ki hogyan van vele, de engem teljes letargiába sodort az elmúlt nyolcévnyi, Bush-féle fehérházi uralom. Eredményét, jól tudom, nem csak én, de mindnyájan érezzük, és előreláthatólag sok-sok éven át érezni fogjuk. Mi több, egyesek azzal „biztatgatnak”, hogy lesz ez még rosszabb is, hiszen a jéghegynek még csak a csúcsát látjuk, de távolról sem azt, amit a víz mélye rejteget.

Márpedig szeretném hinni, hogy nem rejtőzik ott semmi, ami rosszat és kiábrándulást, éhséget, elszegényedést, nyomorúságot, kilátástalanságot, félelmet szül, netán újabb világégéshez vezet. Azt szeretném, ha mindaz, ami most a világban végbe megy, gazdaságban, politikában, társadalomban csak téves képzeteim mása lenne, nem tükrözné a kézzel tapintható valóságot. Mert ugye eljátszhatom a gondolattal, hogy nincs gazdasági válság, sem energiaháború, hogy a világ hatalmasai végre megoldják a palesztin kérdést, nem lesz többé terrortámadás, Irakban további vérontás, és nem olvadnak el évek alatt az északi sarkon a jéghegyek, nem lesznek atomfegyverek. Lám, hogyan keveredik képzet, valóság és remény olyan matematikai képletté, aminek megoldását csak az akarat tudja elősegíteni. Ennek az akaratnak erős, életképes jelei mutatkoznak most Washingtonban.

A bűnös semmittevést felváltotta az alkotó akarat.

De ne riasszon vissza bennünket az sem, hogy gondjaink nem oldódnak meg egyik napról a másikra. Végre elindult egy folyamat, annak az akaratnak a nyomán, amellyel – bizakodva írom ide: jól sejtem –, mi is szívesen hozzuk közös nevezőre saját akaratunkat.

Úgy legyen.

Megjelent: Nyugati Jelen, 2009. január 25.