Jelen és múlt

Első alkalom, hogy naplóírásra adtam a fejem. Mások – Gide, Márai – naplóit szívesen olvastam, lapozgatom még ma is őket, de soha nem fordult meg a fejemben, hogy napi feljegyzéseket tegyek. Bár megvallom, az évek során nagyon sok gondolatom, meglátásom, töprengésem szállt el a semmibe, mert állandóan halogattam lejegyzésüket, míg végül mind gyenge memóriám áldozatai lettek. Tehát az elkövetkező hét nap lejegyzései tartalmazzák majd nem csak a napi történéseket, de töredékeket hoznak vissza a múltból, így jelen és múlt keveredni fog. Remélem, érthetően.

Csak néhány napja repültem át újra az Atlanti-óceánt, ezért még éjfél után is nehezen jön álom a szememre, s én, aki notórius korán kelő vagyok, ilyenkor jócskán belealszom a reggelbe.

Ma is hirtelen ébredtem, s lassan, ráérősen jöttem rá, hogy már nem a hó és jég borította torontói látkép fogad, hanem a ritkára eresztett redőnyön betolakodó napsugarak éppen azzal bíbelődnek, hogy az éjjel vonatáról lekésett álmomat felsegítsék a tükrös márványpadlóról.

Napok, hónapok, mondhatnám, kisebb-nagyobb megszakításokkal évek óta versolvasással kezdem a napot. Kedvenceim Faludy, Kosztolányi, József Attila, Arany, s bizony Petőfi. Utóbbinak összegyűjtött versein egyszer már tüzetesen átrágtam magam. Egyik versében így találtam rá a következő sorra: „lelkemmel ördögök labdáznak”. Ha nem másért, ezért az egyetlen sorért megérte. Mennyi mindent mond, fejez ki, hány gondolatot ébreszt ez a három, elmét felkavaró szó! Felfedezésem napjától költő, író barátaimnak idéztem a sort, egyikük sem tudta azonosítani a szerző nevét. Nem is csoda: kinek van manapság ideje, a Petőfi-kutatókon kívül, a költő minden versét elolvasni.

Ma Faludyval kezdem a reggelt. Kasba című versében, melyet 1941-ben, Tangerben írt, a következő sorokra találok: „– Nincs rend s törvény e nyüzsgő ázalagban, / hazád felől nem ér be hír, se szó, / pusztulj el, halj meg száz alakban: / van vénen is reinkarnáció.// …Eszméid akaszd a szögre (rongyok, / mit zsibvásáron aggattak reád!) / Ne fordulj vissza! S légy még egyszer boldog / mezítelen ifjan, ahogy szült anyád. // …Szerezd meg mindjárt, mit szíved kíván: / lila függőágyán az ópiumnak, / vagy zöld nyeregben az abszint lován.” Eddig az idézet, s már minden egyben van, az egzaltált narkotikumos napsütés, a lázadás egy újabb reggeli vonulata. Fohász az Istenhez, ki, most már a magam tollából: a „Mából új napot készít, / megmotoz majd magamra hagy, / átfogja és tetten éri / a valóság álommadara.” Még csak töredék, torzó, de talán egyszer lesz belőle vers is.

Kimegyek a teraszra, s bár semmi kedvem nincsen hozzá, felkászálódom a futógépre. Már jó ideje rájöttem, ha kellő szögbe és megfelelő sebességre állítom be, erősebb tempójú lépegetés mellett olvasni is tudok. Füst Milán A feleségem története című regényét viszem magammal a gépre. Hetekkel ezelőtt Szőcs Géza barátom azzal a megjegyzéssel hívta rá fel a figyelmemet: „Ezt feltétlenül el kell olvasnod, a magyar irodalom egyik legjobb regénye”. Nem hittem neki. Első olvasata keserű szájízt hagyott bennem. Felhívtam Gézát, s megfeddtem, amiért ilyen rosszul fogalmazott, furcsa regényt ajánlott. Ráadásul a címéről egy vicc jutott az eszembe: Arisztid meséli Taszilónak, drága barátom, ma jöttem rá, hogy a feleségem férje teljesen hülye. Szóval kiakadtam.

Napokkal később pedig azon kaptam magam, hogy reggelente felviszem a futógépre az említett regényt, s egy-egy órácskát eltöltök az általam kijelölt részek újraolvasásával. Tévedtem volna? Bevallom, igen! Hiszen csak akkor olvas újra valamit az ember, ha valós értéket fedezett fel a műben, bármennyire is megkérdőjelezteannak erényét, becsét az első olvasáskor.

Apropó újraolvasás. Az utóbbi hónapokban szívesen olvastam újra Tolsztoj, Dosztojevszkij, Stendhal, Flaubert, Thomas Mann, Móricz Zsigmond, Márai regényeit. Nagy élményben volt részem. Csak Gabriel García Márquez Száz év magányát voltam képtelen ismét befogadni. Többszöri nekifutás után feladtam. Ezen eltöprengtem. Vajon megváltozik-e az olvasott szöveg az olvasó lelki, érzelmi átalakulásával, s ezért másként visszhangzik benne, vagy az olvasó szellemi hangulata dolgozik az olvasott szövegben? Ki tudja a helyes választ?

Észre sem veszem, letelt az óra. Jó volt Füst Milánt olvasni.

Most már én ajánlom mindenkinek.

Délután vásárlás, amit tiszta szívemből utálok. Főleg ilyenkor, ünnepek előtt, amikor ember ember hátán igyekszik, nyomul, törtet, furakszik, könyököl, lökdösődik, csörtet, préseli magát előre a tömött polcok között lassan mozgó tömegáradatban. Pillanatok múlva úgy érzem, megfulladok. Nehezen veszem a levegőt. Aztán valahogy kiérek az egyik kevésbé zsúfolt alléra. A polcról farkasszemet néznek velem a műanyagtálcákba csomagolt vajas, csokis, krémes házi sütemények. Állok kábán. Csorog a nyálam. Hiába, itt arról van szó: mindent a szájnak, semmit a szellemnek.

Akkor most el is köszönök. Jó éjszakát! Azaz, bocs, már átrepültem az óceánt. Vissza az egésszel. Csakis: Jó reggelt!

Füst Milán: A feleségem története