Kvantummechanika

A kvantummechanikáról olvastam minap. Számtalan forrást kerestem fel a világhálón. Szédítő, észbódító dolgokra találtam. Egy adott pillanatban azt hittem, értem, amit olvasok, s kezemben a tudás magja.

Mindez extázisom első pillanatában történt.

A háromszáz éves newtoni klasszikus mechanika determinizmusa, miszerint egy rendszernek (anyagnak) van egy állapota, s ha az állapotot meghatározó paraméterek értékeit ismerjük egy adott időpontban, ezek „kivetítik” az új állapotot (az anyagét), s ennek segítségével a változó paraméterek új értékeit is megkapjuk.

Egyszerűbben: a kezdeti állapotból kiszámíthatók az ebből későbbiek folyamán kifejlődő állapotok.

Az anyag térben és időben történő mozgásának prognosztizálása rendkívül egyszerűnek tűnt. A mozgásegyenletekből, ha a pontsereg (pont pont után, a pontnak gravitációs értéke, tulajdonsága van), tartja a bizonyos időpontban meghatározott paramétereket, ebből kiszámíthatjuk a jövőbeli mozgás irányát és ennek eredményét.

Egyszerű, nemde?

Talán így is maradt volna, ha a tizenkilencedik század végén Jaques Hadamard francia matematikus nem robban be saját elméletével, miszerint a mozgás (az anyagé) rendkívül érzékeny a kezdeti állapot megváltoztatására. „… ha ez így van, az égi mechanika egyik alapproblémája – a Naprendszer stabilitása – elveszíti értelmét, még absztrakt megfogalmazásban is, amikor a pont mozgását vizsgáljuk a newtoni gravitációs vonzás következményeként” – szögezi le Hadamard. Ez a megállapítás még költői, filozófusi képzeletemet is túlszárnyalja. Hiszen tényszerűen csak azt mondja, ha egy pontnak bár egy hangyaszálnyit is megváltoztatjuk (befolyásoljuk) kezdeti mozgását, tulajdonképpen destabilizáljuk pályáját.

Tehát léteznek mozgások, melyek determinisztikusak, de ugyanakkor vannak előre meg nem mondhatók (állapíthatók) is, melyeket kaotikus mozgásnak nevezünk. Ebből arra következtettem, mivel a világegyetem egyetlen pontjának sem tudjuk meghatározni a kezdeti mozgását, és mikronnyi pontossággal azt sem, hogy egymásra milyen hatással vannak (ami módosítaná pályájukat), a világmindenség tulajdonképpen egy káoszban él.

Nem is merem tovább gyűrűztetni a témát, mert meg kéne említenem a dinamikus rendszerek, majd a statisztikus mechanika, végül a kvantummechanika elméletének kidolgozóit, elméleteiknek ismérveit. (Ha valaki kedvet kapott a felsoroltakra, kérem, nézzen utána.)

Mégis, mi hívta fel figyelmem erre a rendkívül izgalmas témára?

Nos, elárulom, hogy étvágyamat a kvantummechanikára Teller Ede egyik Budapesten képmagnóra rögzített előadása hozta meg.

A magyar származású atomfizikus egy anekdotával zárta eszmefuttatását. Ez körülbelül így szólt.

Niels Bohr atomfizikust francia filozófusok látogatták meg az egyetemen, hogy elbeszélgessenek vele a kvantummechanikáról.

A találkozó nagyszerű egyetértésben zárult. Senki sem tett fel kiegészítő kérdést, a vendégek mosolyogva, helyeslően bólogatva köszöntek el a tudóstól.

Másnap Teller Ede találkozott Bohr-ral, s megkérdezte szomorú pillantású, elkeseredett arcot vágó kollégájától, hogy miért olyan lehangolt, hiszen tudomása szerint a filozófusokkal történt tanácskozása remekül sikerült. Mire Bohr lemondóan legyintett, s azt mondta: „Ugyan már, ha valakit nem fog el a remegés a Planck-állandó* hallatán, az nem ért az egészből semmit.”

* A Planck-állandó értéke hat egész hatszázhuszonhat ezred szorozva tíz a mínusz harminc negyediken (h=6,62606876(52) x 10-34 Js), állandó, ami a zérushoz tart, míg az idő a végtelenhez.

 

Megjelent: Nyugati Jelen, 2009. február 27.