Megvalósulatlan tervek

Ezer színe van a tengernek. Szinte másodpercenként változik. Ezért régóta nem rögzítem árnyalatait.

Eleinte, amikor újdonság, reveláció volt, világoskék színét raktároztam el a memóriámban. Ám ahogyan teltek-múltak az évek, lassan kikopott, elhalványult bennem ez a kép is.

Fájó, de el kell ismernem, elidegenedtem a tengerképtől. Már észre sem veszem. Olyan ez, mint mikor évtizedeken keresztül ugyanazon bútorok között él az ember, s ha valaki villámszerűen odaszól: „Milyen színű a nappalidban található kanapé?” – nem tudja rávágni, hogy bordó, vagy hupikék, hanem először megdöbben, leblokkol, kétségbeesik, a pillanatnyi stresszhelyzetben nem jut az eszébe, annyira váratlanul éri a kérdés.  

Nem szeretném általánosítani, s bizonyára szakállas észrevétel, de azért megismétlem, gyakran megesik, hogy ami, vagy aki már rég óta velünk van, egy idő múlva személytelenné, érdektelenné, közömbössé, mellőzhetővé válik. Csak akkor figyelünk fel rá újra, ha már nincs mellettünk, vagy a kezünk ügyében. Azaz megszűnik az életünk része lenni. Amikor már nem foglalkozunk, nem képzettársítunk vele.

Ilyentájt, karácsony és újév között, hajlamos vagyok felmérni magamban, kit és mit veszítettem el, mit mulasztottam, terveim közül hányat nem sikerült megvalósítanom.

Ami az utóbbit illeti, sebtében összeállított listám elég hosszúra nyúlt.

Tallózok a felsoroltak között.

Legbántóbb talán az, hogy az idén sem fejeztem be a két éve elkezdett regényemet. Ez év március elejéig, hónapokon keresztül megírtam a napi penzumot, a három- és ötezer közötti leütést. Volt, amikor többet is. Huszonkétezer is sikerült. Ilyenkor nem én írtam a szöveget, hanem a szöveg íródott bennem. Valami varázslatos, megmagyarázhatatlan dolog történt. Nem kellett koncentrálnom, át- meg átfogalmaznom, a szöveg magától értetődően, egyenletesen folyt, hullámzott, gördült ki az ujjaim alól.

Másnap újraolvastam. Részeit átírtam. Szavakat, mondatokat töröltem. Most, ha arra gondolok, Tolsztoj tizenegyszer írta át az Anna Kareninát – s neki nem volt szövegszerkesztője hanem, mint Dosztojevszkij, kézzel írt –, minden eddigi javítás okozta feszültségem azonnal elszáll, megszűnik.

Miközben átírtam, javítottam a szövegen, állandó kétségben égtem, hogy talán nem mondom jól, nem fogalmazok helyesen magyarul. Ilyenfajta aggályáról Márai is említést tett egyik naplófeljegyzésében. Attól félt, hogy kikopott belőle a nyelv. Pedig mennyire nem így volt! Hiába élt évtizedeken keresztül száműzetésben idegen földön, idegen nyelvterületen, nyelvezete mindvégig színes, friss, fordulatos, élvezetes maradt.

A nyelv, anyanyelvünk olyan, mint születésünkkor örökölt génkódunk. Halálunkig velünk marad. Hiszen a fát is, hiába húzzák, ássák ki gyökerestül, s költöztetik át más vidékre, ültetik el újra idegen földbe, leveleinek formája, színe – gyümölcse is, ha van –, ugyanaz marad. Az anyanyelv is ilyenképpen viselkedik, él az emberben, aki épp úgy képtelen elfelejteni azt, miként a gyermekkorból átsugárzó mondókák érthetetlen szavait.

Megtörténhet, a nyelvpszichológusoknak más véleményük van erről a témáról, mint nekem. Akkor is, vígan vitába szállok velük. Ha nem mást, a magam példáját veszem górcső alá. Nem hiszem, hogy a szabály alól csak egy kivétel vagyok.

A memória, az persze más. Felejteni nem csak történéseket, neveket, adatokat, hanem szavakat is lehet. Csak azt vagyunk képtelenek elfelejteni, amit soha sem tudtunk.

Írás közben vettem észre, mennyire másként alakul át a valóság és a képzelet izzasztókamrájában egy-egy megtörtént esemény, hogyan válik meseszerű álommá, megfoghatatlan, képlékeny valósággá, folyékony idővé.

Az utóbbi időben Haruki Murakami: Kafka a tengerparton című regényének egyik főszereplője – Nakata volt ilyen. Ő érti a macskák nyelvét, s ennek a tehetségének köszönhetően mesébe illő bonyodalmakba keveredik. A New Yorker egyik régebbi számában, John Updike a fent említett regényről szóló elemzésében is erről a valóságfantasztikumról, mesébe ágyazott életelemről mint csodateremtő kozmikus erőről ír. A játék, a játékos kedv serkentően hat nemcsak a szellemünkre, hanem pozitív hatással lehet hangulatainkra is.

Mielőtt elkalandoztam volna, meg nem valósított terveimről beszéltem. Talán jövőre eljutok Washingtonba, Argentínába, Chilébe, és Peruba. Washingtonba húsz éve készülődöm. Az utolsó pillanatban valamiért háromszor is meghiúsult az odautazásom. Ehhez képest a kínai utamat csak három éve halogatom. Jövőre, az olimpiai játékok miatt, be sem terveztem. Játékok előtt azért nem, mert akkor mindenki izgatott, türelmetlen és ideges. Játékok után meg minek, hiszen már mindenki elfáradt, fásult és kedélytelen.

Miközben e sorokat pötyögtetem, fáradt, komor ég tekint le rám. Tegnap óta esik az eső Monacóban. Azt jósolták a meteorológusok, ma is ilyen lesz az idő. Talán holnap felszakadoznak a felhők. Karácsonyra elkelne egy kis mosoly, egy kis napsütés.

Köszönöm a Litera olvasóinak, hogy egy álló hétig velem voltak ezen az oldalon. Áldott karácsonyt, sok egészséget, boldogságot, örömöt, megvalósuló terveket kívánok mindnyájuknak a közelgő új évben.

Megjelent: Litera, 2007. december 23.