Merckle

Kedd reggel már ország-világ megtudta, hogy Németország ötödik, a neves amerikai Forbes magazin szerint, földünk kilencvennegyedik leggazdagabb embere, a joviális hetvennégy éves gyáriparos és tőkebefektető, Adolf Merckle előző nap, Ulm város közelében, vonat elé vetette magát.

A Merckle birodalom közel százezer embert foglalkoztatott. A nagyapjától örökölt, vegyszereket gyártó üzemet élete során évi több milliárd eurót forgalmazó birodalommá fejlesztette. S aztán jött a gazdasági világválság. Merckle, akit nagyon óvatos és megfontolt üzletembernek ismertek, eddig megmagyarázatlan okokból, Volkswagen-részvényekbe fektetett. A részvények áringadozása, 250-1000 euró között, óriási veszteséget eredményezett. Hirtelen készpénzhiánnyal kellett szembenéznie, amikor a világon pénzintézmények tömkelege került ugyanebbe a helyzetbe. A német gyáriparos hetekig bankok képviselőivel tárgyalt, hogy megmenthesse birodalmát. De pénzt egyiktől sem kapott. Sőt, a német újságokban az a hír is szárnyra kelt, hogy Merckle a német adófizetők hátán akarja megmenteni bajba került impériumát.

Eddig a vázlatos, száraz tények.

Az öngyilkossági hír mögött én azonban másra keresek választ. Vajon csak a fizetésképtelenség ténye, csak ez késztette a gyáriparost arra az elhatározásra, hogy véget vessen életének, vagy volt valami más is, emberi, erkölcsi, mélyebben gyökerező lelki ok, mely ilyen szélsőséges, tragikus végkifejletbe sodorta?

Biztos vagyok benne, hogy igen.

Merckle büszke ember volt, fáradhatatlan küzdőszelleme is híressé tette. Városnyi embernek adott kenyeret, utánuk adózott, harcolt a munkahelyek biztonságáért, segített a bajba jutottakon, éppen ezért magától értetődőnek, természetesnek vette, ha ő kerül szorult helyzetbe, lesz, aki mellé álljon.

De lám, senki sem tette.

A bankok, melyeknek a mágnás annyi éven keresztül kiváló kereseti forrása volt, most egymás után majdhogynem kitessékelték, hátat fordítottak neki. Hiszem, Merckle-t ez a megaláztatás vitte a sírba.

A szomorú történet saját sorsom juttatta eszembe. Azt az öt évvel ezelőtti eseményt elevenítette fel bennem, amikor haramia módon elrabolták tőlem vállalataimat, s hiába futottam segítségért ide is, oda is, barátokhoz, jó ismerősökhöz, olyanokhoz, akiket hosszú évekig segítettem, jót tettem velük, egyeseket meggazdagítottam, s fordultam romániai magyar politikusokhoz, mindnyájan csak a vállukat vonogatták, sajnálatukon kívül egyebet nem kaptam. Akkor én is mélyen megalázva éreztem magam.

Merckle esete most felszakította bennem ezt a hegedő, de soha be nem gyógyuló sebet.

Megjelent: Nyugati Jelen, 2009. január 07.