Renoir

Monacó is karácsonyra készülődik.

Tegnap este lementem – azért le, mert fenn lakom a hegyoldalban – a „városba”, csak azért, hogy az utcák fénypompájában gyönyörködjem.

(A város szót azért tettem idézőjelbe, mert Monte-Carlo olyan apró, hogy nemigen illik rá a város jelző.) Bár kilenc éve élek itt, most először, hogy nem a Karib-tenger valamelyik napfény áztatta szigetén töltöm az év végi ünnepeket. Idén úgy döntöttem, az öreg kontinensen maradok, s lesz ami lesz, akár a jégorkánnal is megharcolok, de Monacóban ünneplem a karácsonyt és az újévet is itt köszöntöm.

Mondom, lesétáltam este a városba, elsiettem a láthatóan fontos dolgok után igyekvők mellett, s megcsodáltam a minden portálról, boltívről és bejáróról rám villogó halványlila fényesőt.

Monte-Carlo fényeit is egységesítették idén. Már semmi cifraság, disszonáns, csiricsáré szín. Nyugalmat, kiegyensúlyozottságot, harmóniát sugároz minden. A szinesztézia érzetét kelti, akár Tóth Árpád-i értelemben is: „egy kirakatban lila dalra kelt egy nyakkendő…”.

Tekintetem megakad azon a négy, kisméretű Renoir-festményen, amelyeket átrendezve ugyan, de újra kitettek az egyik, általam sokat látogatott üzlet kirakatába.

Elevenen él bennem, mit éreztem, amikor frissen érkezett monacóiként első alkalommal álltam meg a galéria előtt, s egyszer csak, teljesen váratlanul, ott volt előttem az a Renoir-csendélet. Ma is sajnálom – bár ebben a sajnálatomban gyakran kételkedem –, hogy nem vásároltam meg. Pedig akkor úgy éreztem, bármit megengedhetek magamnak. Még ezt a Renoir-virágcsendéletet is. „Nem is lehet olyan drága” – nyugtatgattam a lelkiismeretem, hiszen a mérete szerint egy kisebb bőröndben is elférne.

Beléptem a műárus szentélyébe, s a festményről kezdtem kérdezősködni.

A kopaszodó, aprókat bicegő, korosodó úriember kíváncsiskodó tekintetét rám emelte, valamit halkan dünnyögött az orra alatt, majd újra rám nézett. Pillantása most nem volt bársonyos. Egyenesen átdöfött. Úgy éreztem, kétségbe vonja komoly vásárlási szándékomat.

Ahogy másodszor is rám nézett, fagyos volt a tekintete. Megdermesztett. Arra késztetett, hogy most már magam is megkérdőjelezzem eredeti elhatározásomat.

Eszembe jutott, mi lenne, ha most szó nélkül kisétálnék a helyiségből. Vagy csak azt mondanám: „Bocsásson meg, uram, megláttam ezt a festményt. Azonnal megtetszett. Pillanatnyi elmezavaromban határoztam el:megveszem. Azt hittem, meg is engedhetem magamnak. Mérete szerint nem is lehet annyira drága. Nézegettem, megcsodáltam, majd úgy döntöttem, belépek az üzletébe, s az ár tekintetében alkudozni fogok önnel.

Mégis, mintha valami azt súgná, ne vegyem meg ezt a festményt, ugyanis a világot fosztanám meg egy remekmű élvezetétől. Hiszen ahogyan ismerem magam, amint az enyém lesz, merő önzésből el fogom zárni. Igen, elrejtem újonnan szerzett kincsemet. Bezárom egy páncélszekrénybe, s onnan csak nagyritkán veszem elő. Miért egy páncélszekrény fekete üregébe süllyesztem, ahelyett, hogy a falra függeszteném? Ezt kérdezte? Tudja, a biztosítás miatt. Ma már mindent biztosítanak, az embert manapság megfosztották a biztonságérzetétől is. Igen, ezért kell mindent biztosítanunk. Igen, önmagunkat is beleértve, a lábunkat, a mellünket, az eszünket… és a biztonságérzetünket is.

Bizonyára Önnel is előfordult már, hogy nem érezte magát biztonságban, nemde? Ne, ne válaszoljon, úgyis tudom. Ha végignézek az üzletének falaira aggatott műkincseken, minden bizonnyal Önt is megnyuvasztották a biztosítótársaságok. Ne is tagadja, hiába is tenné, ismerem én őket.

Hanem tudja mit, mégis megvenném ezt a csendéletet. Meg sem kérdezem, honnan szerezte. Az Egyesült Államokból? Nem gondoltam volna. Biztosan magángyűjteményből származik, mert hol máshol vehetne egy Renoirt az ember?! Ne mondja, Vivien Leigh-é volt? A színésznőé? S valóban mindenhova magával vitte? Neeem, ezt nem mondja komolyan. Nem is csodálkozom, hogy a repülőtéri vámosok perlekedtek vele. Még meg is akarták büntetni?

Egyetértek Önnel: ami sok, az sok. Az ember nem sétáltathat magával csak úgy mindenhová egy ilyen értékes festményt!

Megérkezésekor a művésznő a szállodai szobájában is látható helyre tette ki? Egy ilyen drága portékát?

Szóval háromszázhetvenötezer angol fontot kér érte. Hm. Nem is olyan sok. Ez hány amerikai dollárnak felel meg? A duplájának? Akkor is, az ára rendben van. Nem, nem tartom túlzottan drágának. Megengedhetem magamnak, csak Ön, az Ön tekintete ne lenne annyira kellemetlen és bántó. Ön kinéz az üzletéből! Pedig a vásárlási szándékom komoly. Legalábbis azzal az elhatározással nyitottam be Önhöz – kerül, amibe kerül, hazaviszem ezt a Renoirt. Most már annál inkább, hiszen ismerem a történetét.”

A kereskedő semmiért sem vette volna le rólam dermesztő tekintetét. Nem hitt nekem.

…Most itt ácsorgok a kirakatba tett négy Renoir-festmény előtt. A város lila fényesője színesre áztatja az ablak üvegét.

És mégis… onnan, ahol most állok, nem is igazán látszik, hogy karácsonyi ünnepre készülődik a világ.

Megjelent: Litera, 2007. december 20.