Siker

– Tudod, mi a baj veletek, fiam – mondta egyik látogatásom alkalmakor Kányádi Sándor –, ti nem olvassátok egymás dolgait. Egyszerűen türelmetlenek vagytok egymással szemben, vagy egyáltalán nem érdekel, amit a másik alkot.

Megvallom, azóta is többször gondolok vissza erre a beszélgetésre, s valahányszor kéziratot vagy könyvet kapok, amint időm engedi, azonnal elolvasom. Már csak lelkiismeret-furdalásból is, mintha Kányádi mester ott őrködne felettem, vigyázó tekintetét rajtam tartaná, s ha másként cselekednék, megfeddne.

Az utóbbi években megadatott az a szerencse, hogy sok mindent elolvashattam abból, ami az elmúlt tizennyolc esztendőben a magyar írók tollából megjelent. Többször feltettem magamnak a kérdést: vajon a jelenkori irodalmunk van-e olyan, mint a korunkbeli többi nemzet irodalma? Sikerült-e olyan műveket alkotnunk, amelyek hetedhét határon is túlviszik hírünket?

Talán igen. Bár magam nem tudok olyan műről, amelyért a külföldi kiadók egymásnak adnák a kilincset.

Mi ennek az oka? Talán nem tértünk még eléggé magunkhoz a rendszerváltást követő társadalmi, szociális, gazdasági és mentális krízisből? Talán a fiatal generáció még nem érte el azt a szintet, hogy világraszóló művet tegyen le a magyar olvasó asztalára, mert maga is a mai mondanivalóhoz új igét, új utat, új formát keres?

Pedig vannak sztárjaink, sztárolt íróink. Egyikük, például, nem oly rég azt jelentette ki moszkvai könyvbemutatója alkalmából, ha lenne még egy élete, orosz író szeretne lenni. Olvasván a hírt, az első pillanatban elszégyelltem magam. Micsoda olcsó PR-fogás. De csak a pillanat töredékéig tartott szégyenem, mert átgondolva a dolgot, mégis igazat adtam szerzőnknek. A közönségnek azt kell mondani, amit a közönség szívesen vesz, szívesen hall. Minél tovább gondoltam a gondolatot, annál inkább éreztem, hogy büszkeség kerít a hatalmába. Lám, közülünk származó, magyar írót ünnepelnek külföldön. És nem is akárhogyan. Ne kutassam miért, ne irigykedjem ezért, ne kételkedjem sikerében.

Örvendezzek!

Örvendezzünk!

Az, hogy kinek a pénzén és miként került a mű az orosz olvasó elé, ne érdekeljen.

És az se érdekeljen, hogy a magyar nyelven megjelent regényt, bár bestsellernek mondták, az általam megkérdezett tíz író és olvasó közül egyik sem olvasta végig. Azóta is ott mocorognak – jól mutatnak – az intelligens könyvespolcokon.

Reménykedem, reménykedünk, hátha Dosztojevszkij nyelvén a regénynek nagyobb sikere lesz.  

Megjelent: Nyugati Jelen, 2008. március 07.