Updike

Istenem, miféle múlandóságot teremtettél!  S én, aki azt hittem, te, Updike,  az örökkévalóság követe vagy.

Itt fekszel előttem a zöld pázsiton,  a napsütötte hegyek árnyékában.  Megtapogatlak.  Rád helyezem forró tenyerem,  mintha kérdezném: élsz-e még? Csalódom? Megcsaltál? Te keselyű!  Te birtokok birtokosa, fénybe öltözött haramia! Jobb, hűségesebb követőd nálamnál úgy sem lesz, drága barátom. Mert be kell vallanom, azok,  akik életedben a ragyogást rád ruházták,  mind hamis ügynökei voltak a rothadó időnek. Nézz rám! Más próféciát mondok itt, a kiterített tested előtt. A hatalom, mint szó, mint birtoklás csak délibáb!  De hát néked magyarázom erejét,  a felbujtott viking harcosnak,  te vért ziláló akarat! Drága barátom, végy fogad közé,  s rohanj velem a lélektelen világ árnyai közé.  De nem rághatod meg a testem,  nem ültethetsz belém félelemfát, mert kinevetlek. Ki én! Az ég mindenit! Inkább gyere velem a reptérre,  s várjuk a Dallasból érkező unokát.  A gép a mámoros égen,  a szemed kékjén libben, ködöl, hasalva száll.  Mi lenne, ha egyszer csak felrobbanna,  szerteszórná a szeretet szilaját? Drága barátom, becsaptál! Itt hagytál barbadosi magányomban,  ahová többé a Concord sem repül.  Pedig de felülnék még egyszer a New-York-i metróra,  s utaznék veled önfeledten, azzal a csodálatos, vékony testű lánnyal,  akinek a ruhája alá kéne nyúlnom,  átréselnem kezem a bugyiján,  ujjamat nedves hüvelyébe mártva felkiáltanom: Milyen fenséges az íze! Érzed az élet illatát?

 


 
Fotó: Wikipédia