Egyediség

Ma semmi sem hat meg úgy, ahogyan egyszer már meghatott. A mai látvány, ha emlékhez fűződik, érzelmet gerjeszt, megdöbbent, de ugyanakkor képzettársításokra is késztet.

Az idő és tér párhuzamában életre kelt történésnek a felidézése úgy tükröződik, mintha egymásba kapcsolódó, a tudatban újra lejátszódó eseményről lenne szó, mely felelevenítése, rövidebb vagy hosszabb videóra rögzített, filmszerű képanyagként pereg le bennünk, miközben az élmény feldolgozásához pszichikai energiát használunk el. Így az eseménynek lelki töltete, állaga, szubsztanciája van.

Bogozgatom fenti megállapításom logikai szálait.

Több mint húsz éve történt látvány, egy délutáni hangulat akad fenn emlékeim rostáján. Torontóban vagyok, délután ötkor hagyom el a munkahelyemet, s a város északi részét átszelő főúton haladok hazafelé. Lépésben gurul a kocsim, oly zsúfolt a háromsávos sugárút. Zenét hallgatok, közben ábrándozom. A megoldásra váró feladataim tárházában téblábolok. Időzésem, reflexióm felszínes, általános, semmi egyedi nem kötődik gondolataim áramlásához.

Csak gondolom a felbukkanó gondolatot.

Az égen apró bárányfelhők legelnek, néha – ha csak pillanatokig is – meghökkentő szimmetriába merevednek. A lenyugvó Nap sugarai hirtelen vörös-rózsaszínre festik őket. Irreális, metafizikus képet rajzolnak szemem tükrére.

A magasztos, fennkölt látvány megdöbbent, béklyót ver érzelmeimre.

Aztán megindul a szél, s pár méternyit gurul a kocsim is előre. Megelevenedik a tér, együtt mozdul az idővel, s a hozzá kapcsolódó ideáimmal.

Eszembe jut, hogy a fenti felállásban, a történés egyedi harmóniát, egyszemélyes emléket éget a mindenség szövetébe, de, furcsa mód, azt csak én tudom előhívni memóriám merevlemezéről. Én tudom megidézni azt, ami egyértelműen csak bennem, értem és velem egyszer és megmásíthatatlanul az „univerzális valóságban” megtörtént.

Megtörtént, mert megtapasztaltam, mert én emlékszem rá, csak nekem van érzelmi és empirikus kötődésem az eseményhez.

Istenem, hány milliárd fényévnyi egyedi történést rejteget az ősemlékezet? Amire csak ők, csak te, csak én, az időben és térben ideiglenesen felbukkanók emlékeznek sajátosan, és visszajátszhatatlanul.

 

Megjelent: Nyugati Jelen, 2009. március 19.