Három napja szinte megállás nélkül esett a hó. Az utakra vastag rétegben taposták rá az arra haladók.
Az öreg mielőtt kilépett a házból, felvette posztókabátját, gyapjúsálat tekert a nyaka köré. A kucsmát megforgatta a kezében, hosszasan vizsgálgatta, majd visszahelyezte a bejárati ajtó előtti fogasra.
Az utcán néhány járókelővel találkozott. Úgy tűnt, mindegyikük siet valahová, de a jeges, havas járdán nehezen boldogultak. Meg-megcsúsztak, toporogtak, előre alig jutottak.
Az öreg gúnyos mosollyal szemlélte őket. Legbelül kuncogott, s apró lépéseivel sorra elhagyta a vele egy irányba közlekedőket.
„Majd megmutatom nektek” – ismételgette magában.
A sarokra érve balra fordult, s benyitott a háromemeletes, sárgára festett bérház kapuján. Eredetileg sötétbarnára mázolták, de az évek alatt megkopott a színe, itt-ott csíkokban hámlott.
„Elkelne egy tatarozás” – motyogta maga elé.
Azon csodálkozott, harminc éve majdnem naponta bejárt ezen a kapun, soha nem bántotta, hogy pattog róla a festék.
A lépcsőket ráérősen vette. Nem sietett. Minek is tette volna. Fia, az orvos, a hatvanöt éves, ereje teljében volt, kiterítve feküdt a harmadik emeleti lakás nappalijában. Fejénél gyertyaláng égett. Egyszer-kétszer sercegve belepislogott a csendbe, mintha búcsúzna, de valami véletlen folytán újra felviláglott.
Az öreg szuszogva ért a lépcsők tetejére, s balra fordult, a nyitott ajtajú lakás irányába. Eszelős fény, elszántság, mély gyász csillogott a szemében.
Amint belépett, s letörölte a kondenz okozta könnyet a szeméből, keresztet vetett, letekerte nyakából a sálat. Ránézett a fiára, akit életénél is jobban szeretett. Soha senkinek sem árulta el ezt az érzést, még nyomorék, húsz éve fekvő beteg feleségének sem, akit csak az előbb hagyott magára a lakásban, miután kicserélte pelenkáját, s megreggeliztette.
A sebtiben rögtönzött ravatalhoz lépett, imát morzsolt az ajka.
„Ha látna most az anyád, azonnal utánad menne” – mondta hangosan, s megigazította a halott fekete csokornyakkendőjét. „De nem lát meg soha. Azt mondtam neki, hogy kiküldtek Afrikába. Mondtam, ott nagy szükség van rád, sok a beteg gyermek.”
„Nem, nem akarta megtudni, melyik országba repültél. Nem érdekelte.”
„Ne kérdezd, miért.” Vállat vont. Körbejárta a halottat.
A szomszéd szoba ajtaja nyikorogva nyílt. Reverendás pap lépett a helyiségbe.
Fejbiccentve köszöntötték egymást.
Az öreg ekkor megfordult, s amennyire lábai engedték, kisietett a lakásból.
Amikor a jégborította járdára lépett szembeszökött vele a fagyos szél. Fülét, orrát, arcizmait azonnal megbénította. Kezét a zsebébe dugta, s összeszorította fogait.
„Nem hagyom magam, nem hagyom magam” – ismételgette. „Segíts meg Istenem! Ne hagyj magamra!”
Több szóra nem telt.
Megcsúszott.
Kifutott alóla a világ.
Megjelent: Nyugati Jelen, 2009. december 17.