A TÉL

Három napja szinte megállás nélkül esett a hó. Az utakra vastag rétegben taposták rá az arra haladók.

Az öreg mielőtt kilépett a házból, felvette posztókabátját, gyapjúsálat tekert a nyaka köré. A kucsmát megforgatta a kezében, hosszasan vizsgálgatta, majd visszahelyezte a bejárati ajtó előtti fogasra.

Az utcán néhány járókelővel találkozott. Úgy tűnt, mindegyikük siet valahová, de a jeges, havas járdán nehezen boldogultak. Meg-megcsúsztak, toporogtak, előre alig jutottak.

Az öreg gúnyos mosollyal szemlélte őket. Legbelül kuncogott, s apró lépéseivel sorra elhagyta a vele egy irányba közlekedőket.

„Majd megmutatom nektek” – ismételgette magában.

A sarokra érve balra fordult, s benyitott a háromemeletes, sárgára festett bérház kapuján. Eredetileg sötétbarnára mázolták, de az évek alatt megkopott a színe, itt-ott csíkokban hámlott.

„Elkelne egy tatarozás” – motyogta maga elé.

Azon csodálkozott, harminc éve majdnem naponta bejárt ezen a kapun, soha nem bántotta, hogy pattog róla a festék.

A lépcsőket ráérősen vette. Nem sietett. Minek is tette volna. Fia, az orvos, a hatvanöt éves, ereje teljében volt, kiterítve feküdt a harmadik emeleti lakás nappalijában. Fejénél gyertyaláng égett. Egyszer-kétszer sercegve belepislogott a csendbe, mintha búcsúzna, de valami véletlen folytán újra felviláglott.

Az öreg szuszogva ért a lépcsők tetejére, s balra fordult, a nyitott ajtajú lakás irányába. Eszelős fény, elszántság, mély gyász csillogott a szemében.

Amint belépett, s letörölte a kondenz okozta könnyet a szeméből, keresztet vetett, letekerte nyakából a sálat. Ránézett a fiára, akit életénél is jobban szeretett. Soha senkinek sem árulta el ezt az érzést, még nyomorék, húsz éve fekvő beteg feleségének sem, akit csak az előbb hagyott magára a lakásban, miután kicserélte pelenkáját, s megreggeliztette.

A sebtiben rögtönzött ravatalhoz lépett, imát morzsolt az ajka.

„Ha látna most az anyád, azonnal utánad menne” – mondta hangosan, s megigazította a halott fekete csokornyakkendőjét. „De nem lát meg soha. Azt mondtam neki, hogy kiküldtek Afrikába. Mondtam, ott nagy szükség van rád, sok a beteg gyermek.”

„Nem, nem akarta megtudni, melyik országba repültél. Nem érdekelte.”

„Ne kérdezd, miért.” Vállat vont. Körbejárta a halottat.

A szomszéd szoba ajtaja nyikorogva nyílt. Reverendás pap lépett a helyiségbe.

Fejbiccentve köszöntötték egymást.

Az öreg ekkor megfordult, s amennyire lábai engedték, kisietett a lakásból.

Amikor a jégborította járdára lépett szembeszökött vele a fagyos szél. Fülét, orrát, arcizmait azonnal megbénította. Kezét a zsebébe dugta, s összeszorította fogait.

„Nem hagyom magam, nem hagyom magam” – ismételgette. „Segíts meg Istenem! Ne hagyj magamra!”

Több szóra nem telt.

Megcsúszott.

Kifutott alóla a világ.

Megjelent: Nyugati Jelen, 2009. december 17.