EGY ÁLOM ALKATRÉSZEI

A GONDOLAT MORFÉMÁI

Sóvárgásból teremtettünk.

Ha letagadjuk a bennünk bujdosó félelmet,

átüt sárguló bőrünkön a kór.

Verebek viszik apró csőrükben az időt,

készülő fészkükbe szórják.

Ne aggódj, már készítik az elkészíthetetlent!

Az Úr áldását felszívja lelkünk.

Építik a nyugalmat körülöttünk,

falait rakják a meg nem történt

történelemnek.

Az irodalom most hallgat.

(Senki sem engedi szóhoz jutni,

ahogy egyesek ma is vélik.)

Az összetartást és a küzdelmet

gyökerestől kitépték

a tudat ágyásaiból.

A csapdarendszerek is

új törvény szerint működnek,

a mozdulatlanság

magával rántja azt,

aki mindenkoron és buzgón vallani akar.

(Már nincs mit megvallani?)

A rögeszmés akarat

hasztalan keresi a valóság húsában a mérget.

Hogyan is lelné,

ha már mindent megmérgeztek.

EGY ÁLOM ALKATRÉSZEI 

A sarokban szunnyad a bádogsparhelt, 

rajta piros-zománcos lábos

gubbaszt,                     

odébb a gondolat göncei,

néma fénytócsa,     

meztelen melled ritmikus mozgása,

amolyan clairvoyance,

tisztábban lásd a végtelent,

a pókháló  legfinomabb, 

szabadon lengő szálát,  

melynek végébe

az idő pillantása kapaszkodik,

mint utcasarkon álldogáló

tanácstalanság,

küszködik,

kitervelt hadművelet látszatát kelti,

az évek alatt felgyülemlett szenvedélyét,

mintha valakinek, teszem azt,

nem mindennapi

eszméről kellene gondoskodnia,

magát is megfogalmaznia benne,

alkalmat keresnie a megmutatkozásra,

fellebbentenie egy elfeledett gesztusról a fátylat,

anélkül, hogy ellentétbe botoljék

(a tűnődés kiálló csonkjaiba),

megőrizze a ragaszkodáshoz szükséges erőt,

s ne tétovázzék, rögzítse-e

egy régvolt ölelés

nosztalgiától terhes pillanatait.  

MAGAMBAN MONDOM

Lappangó lázad felemészti házam.

Mély sebet ejt, aki ellenem lázad.

Nincs az a varázslat, nincs az az árnyék,

hol a bűneimmel békében hálnék.

Hordozom a neved, belőled élek,

várfalakat emel bennem a lélek.

Túlteng a mérhetetlen gond a testen,

akaratom béna és tehetetlen.

Lila-díszű foltok törött szívemen,

farkas-hívságomat oda temetem.

De te vigyázz reám, bajlódj még velem!

Fogd kézen sorsomat, mint vakot, vezess!

Indulatom türelmetlen és heves.

Csörgő láncaim ne lásd, ne halld – nevess!

RIVOLTA CONTRA IL MONDO

Égesd el a könyveket, Kalibán!

A betűkből termékeny füst és pernye száll.

Nagy műgonddal emlékszik mindenikre majd az Úr.

Ezért nem is kell az alvilágba lelkedért alámerülnöd.

(Az ihlet kitartóan dolgozik saját egzisztenciáján,

a valóság misztériuma hatja át.)

        rivolta contra il mondo,

        csillagtrombitáját fújja

        tanácstalan vagyok Uram

        lelkesedni taníts újra

Teher a semmi. Az alkotás, a mű: önkény,

mintha egyre nehezebb lenne lenni.

Tüntess el minden utópiát!

Amit nem vállalunk, az makacsul úgyis megmarad

a képzelet törékeny üvegburái alatt.

Menekítés ez? Menekülés?

Ki letagad téged, a létet veszi semmibe.

A mindenség éhe sodor magával.

Éhe a szónak.

Koplal a lélek.

Holnapra megtisztul, újra éled.

Hiszed a szívverését, tüzét, mámorát,

utcák kopott házsorát.

Mert hiteget az is,

akit egy életen keresztül hitegettek,

átnéz a ködön,

hogy rólad ismét elmerengjen.

Megjelent: Irodalmi Jelen, 2016. április 26.