IGEN!

Igen! Igen! Igen!

Valami sikerült, valami történt a tizenkettedik órában. Hihetetlen, de igaz! Három aranyérem, egy ezüst, egy bronz.

Istenem, mennyire örvendek, gyógyír a lelkemre.

Mondtam én: „Ennyire mélyről, már csak felfele tekinthetünk.”

Kicsi nemzetem képviselői a lehetetlennel próbálkoztak.

És bejött!

Drámai volt az utolsó aranyérem megszerzése.

Weiner Sennyey Tibor kollégám a skype-üzenet segítségével közvetítette, ide, a hegyek közé, a magyar–amerikai vízilabdázók összecsapását. Még nyolc perc volt hátra a mérkőzésből, de már nem bírtam idegekkel. Azt írtam neki, Tiborom, csak a végeredményről tudass. Nem tudom elviselni a várakozást.

Aztán megjött az üzenet: Győztünk!

Nos ez lett! Ennyi! Ezen az olimpián, amelyik az eddigi legnagyobb, legszínesebb, legérdekesebb volt.

Kína kitett magáért. Másik arcát is megmutatta. Tudom, sokan azt mondják, azért, mert érdekében állt. Igen, érdekében állt, de élt is az idei olimpia nyújtotta megismételhetetlen lehetőséggel.

Mert mit is jelent az olimpia?

A megmérettetést, a verseny vér- és akaratgőzös illatát, a győzelem felejthetetlen érzését, a diadalt.

Köszönöm neked Kína, ezt a csodás megnyilatkozást!

 


Megjelent: Nyugati jelen, 2008. augusztus 24.