HARMONIA PRAESTABILITA

A MINDENHATÓ

gondolom az ismétlődő dolgokat

melyek a szabadság szükségszerűségéből

születtek

gondolataimmal keveredik az anyag

amelyből lettem

s mely lehetővé tette

hogy azt gondoljam róla

milyen megnyugtató létének

szükségszerűsége

melyről a változó téridőben

mindig másként gondolkodom

ekkor érzem újra

hogy létezem

tebenned

teveled

teérted

teáltalad

SPINOZA 

(léted szükségszerű okok

véletlen sorozata)

a lélek isteni természete

léted szükségszerűségéből ered

nevezd ezt szabadságnak

érzelmeid eszményi állapotának

míg hiszed s féled

ismeretlen erők

uralkodnak rajtad

vesd el mind

higgy a csábításnak

önmagadnak

FORRADALOM

a hit szükségét

ne véld tehernek

hisz az anyag természete

forradalom

csak a szereplők ereje

váltakozik benne

egy szép napon

ezért leszel

halhatatlan

AZ ÚR FURA RÖGESZMÉJE

semmiben lobogó lélek az ember

könnyen rászokik arra hogy van

mesébe ágyazza a mindenséget

elvárja

naponta vesse rá Isten

vigyázó szemét

ha vét mások ellen

elvárja

ne számítsa azt fel az Ég

csak az Úr fura rögeszméje

a bűnbeesés

az ember elvárja

senki se vegye észre

mások testén gázol át

hogy a többiektől

egy lépéssel előbbre legyen

a megmérettetések örök győztese

szeretni érdekből

osztozkodni marakodva érdemes

HA MAJD FELNÉZEL AZ ÉGRE 

nincs már titok

mit látni érdemes

elektronok és pozitronok szerelmes

táncot lejtenek

tűnődjön ezen a felhevült képzelet

sebesebben tágul a téridő

mint amilyen gyorsan szalad a fény

ne csodálkozz

ha egy éjjel felnézel az égboltra

s alig látsz rajta egy-egy csillagot 

AZ UNIVERZUM PEREMÉN

fényévekre távol egy galaxis közepén

fémes csengésű végtelen kacag

a ködtisztáson pálmafa áll

ágán vörös tollú madár énekel

olyan meghatóan

megfeledkezel a boldogtalanságról

az egyre táguló tér

fagyos magányáról

talán

a holnapi penzumról is

észre sem veszed

szíved gravitációs ereje

meggörbíti a téridőt

mélázva ülsz az univerzum peremén

hallgatod a vörös tollú madár

önfeledt énekét 

AKTUS

tekintetük egymásba nyílt

megcsillant  csontjaik közönye

a lázadás fájó  akarata

a felismerés hiábavalósága

a húsukba harapó vad kiáltozás

kitárulkozó ölük szabadságérzete

reszkető pilláik súlytalansága

lüktető testük vágyakozása

selyem alá rejtett

lihegő örömük

mindebből

semmi sem volt igaz

HARMONIA PRAESTABILITA

a vidéket ma vihar tépázta meg

felszakította az alig gyógyult sebeket

száz évnél idősebb fákat döntött ki

megrongálta a vezetékeket

belőled kapott szárnyra ez a vihar

a te indulataid korbácsolták fel szeleit

a lelked elégedetlenségéből fakadtak

az ég savas könnyei

s mert nem akartál rólam többé hallani

feldúltad a világot körülötted

dühtől remegő kézzel

tépted szét

az egyensúly törékeny szálait

Megjelent: Irodalmi Jelen, 2021. november 2.