Tárca
Kell-e rögeszmésen ragaszkodnia az olvasónak vagy irodalomkritikusnak ahhoz, hogy műfajilag meghatározzon egy prózai írást? Ha igen, akkor Király Farkas Sortűz* című munkáját olvasva elbíbelődhet ezzel a kérdéssel. De miért is lenne ez fontos, ha az írás, esetünkben a mozaik-regény történeteiben, kordokumentumi törekvésében egyszerűen csak szórakoztatni, elbeszélni, mesélni akar arról, amiről az elmúlt harminc évben már félkönyvtárnyi anyagot írtak – nevezetesen a szocialista Románia 1989 decemberét megelőző korszakának gazdasági, társadalmi, szellemi állapotáról.
Ünnepelni kell, mert az ünnep magasztossága lelki energiát ad, feltölti állandó kétségek között őrlődő lényünket reménnyel, a folytatáshoz szükséges malaszttal, áthangolja indulatainkat, átszínezi környezetünket, megszépíti világunkat.
„Az emberiség történelme nem más, mint annak a sorozatos, célirányos értékszerzésnek a hajszája, melyben egyének vagy kisebb közösségek érdekakarata érvényesül. Szőcs úgy áll be ebbe az érdekhajszába, hogy kultúrértéket teremt, „pipacs-periszkópokon” figyeli a fenti világot. Nem rácsodálkozik, hanem ráérez, megszagolja, megérinti. Nem akarja magáénak tudni, ami nem az övé, hanem mindazt, ami körülveszi, értelmezni, átszerkeszteni, látni, láttatni szeretné.” – Írásom Szőcs Géza válogatott verseiről.
Nézem egyik kollégám videófelvételét. Új könyvének megjelenése előtt állt kamerák elé. Bevezetőjében arról beszél, kis filigrán történeteket írt meg, szereti ezt az irodalmi filigrán munkát, ezekből az apró történetekből írt három monstrumot.
Mielőtt felkel a nap, a távolban szikrázó fénypontok, a szigetről menetrendszerűen távozó, behemót turistahajók nyomai a láthatár fekete tükrén. Ez már biztatást ad, hangulatot kelt, a remény sugarát küldi szemlélődésem figyelmébe, pár perc, s itt a hajnal.
Az utóbbi években majdnem minden húsvétot Barbadoson, a Karib-térség legtávolabbra eső szigetén töltöttem, ahol évente néhány hónapot önkéntes száműzetésben élek. Reggelente korán kelek, még a haldokló éjszaka árnyai téblábolnak a tenger felett. Mielőtt felkel a nap, a távolban szikrázó fénypontok, a szigetről menetrendszerűen távozó, behemót turistahajók nyomai a láthatár fekete tükrén. Ez már biztatást ad, hangulatot kelt, a remény sugarát küldi szemlélődésem figyelmébe, pár perc, s itt a hajnal.
Nem ragadtam volna tollat, ha Márai naplóit olvasva eszembe nem jut az a lázas izgatottság, amellyel az egykor Torontóban élő Faludy György irodalmi Nobel-díját rebesgették. „Hallottad, Faludyt felterjesztették! Meg kell kapnia. Ha van igazság a földön, idén az övé lesz a Nobel.”
Az elmúlt hetekben Márai Sándor és Thomas Mann 1949-es naplóbejegyzéseit olvastam. Ebben az időben mindketten emigrációban éltek. Thomas Mann az egyesült államokbeli Kaliforniában, Pacific Palisadesben lakott, míg Márai Olaszországban, Nápolyban élt. Bár a világ két különböző pontján tartózkodtak – óceán választotta el őket egymástól –, a Mindszenty-pert mindkét író fontos eseménynek tartotta.
Megvallom, az elmúlt évtizedben rögeszmémmé vált a sorozatos torontói találkozások elmulasztása. Ugyanakkor, egyre több Márai-művet ismertem meg. Minél többet olvastam tőle, annál inkább megfogalmazódott bennem a meggyőződés: jobb is, hogy nem foghattam kezet vele, mit is mondhattam volna neki érdekeset, gondolatébresztőt, mivel nyűgözhettem volna le a figyelmét, ha akkor csak néhány versét ismertem.
Tízezer éve ilyen vagy olyan eszközökkel háborúzunk, ez az idő mégsem volt elegendő, hogy valamicskét tanuljunk, levonjuk tragikus tapasztalatainkból a megfelelő következtetést.
Ingyenesen letölthető könyvek
Letölthető hangoskönyvek
Legfrissebb
Események
Szemelvények, Vers
Események
Szemelvények, Vers
Események
Események
Olvasóim írták
A regényekről
Drága Zoltán,
Többször is elolvastam regényedet, és csodáltam hogyan merülsz alá önmagadban és a világban. Megírtad életed és életünk regényét, csak az alvajárók nem tudnak vagy nincs elég bátorságúk azonosulni veled, és hihetetlenül nagy kultúráddal, hogy újra felfedezzék a szépségeket gyönyörű lírai részletekben, vagy vergődjenek a múltban és a jelenben ébren, felelősségük terhes tudatával megküzdve a végtelen idővel. Boldog vagyok, hogy találkoztam Veled.
Pongrácz Mária
Nagyszerű regény!
Legutóbb, mikor a Vaskaputól és Krassó-Szörényből jöttünk visszafelé októberben, a Jelen Házban kaptam meg Zoltán legújabb könyvét, a Míg gondolom, hogy létezemet.
Nagy érdeklődéssel olvastam végig, szó szerint végig, nemigen lehetett letenni.
Ezúttal is köszönöm Zoltánnak, illetve a Jelen Kiadónak, hogy ez a könyv megszületett. Mintha nyomtatott online történetet olvastam volna. Nagyszerű regény!
Barátsággal,
Gábor
Az El nem küldött levél Petőfi Sándornak című vershez
Kati Miklós
Nagyon szép vers, méltó kedvenc költőnkhöz, aki rövid/ ismert élete alatt annyi gyönyörű szerelmes és hazafias verset írt. Csak remélni lehet, hogy a csatatéren és nem idegen földön “ágyban, párnák közt” halt meg. Verseiben viszont örökké élni fog.
Az El nem küldött levél Petőfi Sándornak című vershez
Regina Galambos
Megható levél, méltó a nagy költő életéhez! Csak azt hiszem,már tudjuk bizonyosan nem került a távoli orosz bányába! Úgy halt meg,ahogy a szíve vágya volt,a csata fegyverei hangos forgatagában. Emléke mindörökké legyen áldott a magyarok között!🙏
A Lobbanás című vershez
Edit Siposné Tóth
A verset a természeti kép, vagy az ízzó vágy ihlette? Mindkettő csodás! Köszönöm.
A Lobbanás című versről
Katalin Rácz
Nagyon gyönyörű szép látvány és csodálatos gondolatok ! Köszönöm szépen!
A Regálról
Egy jó regény kimeríthetetlen értelmezési/olvasati lehetőséget kínál. A Regál ilyen regény. Lázár Kinga idézetei közül egy különösen elgondolkodtató. »Vajon én hogyan viselkednék a helyükben?« A kérdést Tamás, a főszereplő teszi fel. Igen, érdemes ilyen szempontból is közelíteni a szereplők bemutatásához, s önmagunknak is feltenni a kérdést: Vajon én hogyan viselkednék a helyükben?
A semmi bőre
Nagyon szépen, találóan, meglepően vagy éppen megtorpantóan bánik a szerző a szavakkal, a magyar nyelvvel és a kulturális, irodalmi műveltségünkkel – egyszerre. (Moly.hu)