Tárca
Kedd reggel már ország-világ megtudta, hogy Németország ötödik, a neves amerikai Forbes magazin szerint, földünk kilencvennegyedik leggazdagabb embere, a joviális hetvennégy éves gyáriparos és tőkebefektető, Adolf Merckle előző nap, Ulm város közelében, vonat elé vetette magát.
Akkor is tél volt Torontóban, olyan nagy, mint idén. Új év előtti tél.
Farkas szél rohant és üvöltött, bevackolta magát a kabátom alá, hangjával megfélemlített. Nem volt választásom, tűrnöm kellett a szeszélyes és veszedelmes vad támadásait, amíg a parkolóba értem.
Félek a szótól, pedig a legalázatosabb szolgám lehetne.
Naponta sorba állítaná, amit gondolok, szeretek, amiért lelkesedem, s szorongok, azt a néha kifejezhetetlen feszültséget is szavakká sodorná, mint mások a dohányt a cigarettapapírba, hogy rágyújtsanak egy érzésre, egy jól ízesített gondolatra.
A jelenkori román újságírás legnagyobb fenegyereke, ám ugyanakkor legpofátlanabbja is Cristian Tudor Popescu, a Gândul országos napilap publicistája és résztulajdonosa. Mai vezércikkét ezzel a címmel hozta az említett lap: Maghiarii şi măgarii (A magyarok és a szamarak.)
Nincs mit kertelnünk, egymásra ujjal mutogatnunk. Bántanunk, szidnunk sem kell egymást. A tét sohasem volt ennyire behatárolt, konkrét, félremagyarázhatatlan: az erdélyi magyarságnak ott kell lennie a román parlamentben, a román törvényhozásban és minél nagyobb számban. Ha ez nem történik meg, akkor saját magunk alatt vágtuk el a fát, a saját szégyenünket segítettük életre, önmagunk ellenségévé válunk. S akkor már nincs kire ujjal mutogatnunk!
Kerek hét évvel ezelőtt jelent meg az Irodalmi Jelen első száma. Istenem, mennyi munkával, várakozással, illúzióval, reménnyel terhes év. Sok mindent megvalósítottunk terveinkből, elképzeléseinkből, mégsem eleget. Hét év kevésnek bizonyult ahhoz, hogy egy érdekközösségek által irányított irodalomban, melyre néhol a politikum is rányomja a bélyegét, kimagasló eredményt érjünk el. De talán, nem is ez volt a kitűzött célunk, hiszen egy mindenkori irodalmi lap csak azt tükrözheti, amit a sajátságos nemzeti irodalom magából kitermel, megteremt. Ennek a tükre. A hegyek között elkiáltott szó visszhangja. A minduntalan visszatérő megszállottság, az örökké szellemháborgató rögeszme.
Néhány napja „tele” van a budapesti földalatti új regényem, Az éj puha teste reklámplakátjaival.
Tavaly ilyenkor Londonban voltam. Különösen meleg volt, s két hét alatt mindössze kétszer esett az eső. Azt hiszem, londoni viszonylatban ez időjárási csúcsnak tekinthető. Mondogattam is magamban, hogy lám, mennyire eklatánsan mutatható ki a felmelegedés okozta klímaváltozás. Este a brit televízió hírcsatornáinak adásait figyelve, keserűen kellett megállapítanom, hogy nem csak az időjárásban állt be radikális változás, hanem az irodalmi Nobel-díjak fogadtatásában is. A hírbeszámoló ugyanis arról szólt, miként reagált az akkor 87 éves Perzsiában született angol írónő, Doris Lessing irodalmi Nobel díjának hírére. (Majdnem születésnapján – 1919. október 22-én született – érte a kellemes meglepetés.) A londoni fekete taxiból kiszálló, bevásárló szatyrokkal megpakolt idős hölgy az őt megrohanó riportereknek valami ilyesmit válaszolt: harmincöt évvel ezelőtt kellett volna megkapnom a díjat, most már teljesen mindegy.
Néhány nappal ezelőtt, nagyobbik lányom azt üzente Torontóból: „Kapaszkodjatok, itt a világ vége!”
Ingyenesen letölthető könyvek
Letölthető hangoskönyvek
Legfrissebb
Események
Szemelvények, Vers
Események
Szemelvények, Vers
Események
Események
Olvasóim írták
A regényekről
Drága Zoltán,
Többször is elolvastam regényedet, és csodáltam hogyan merülsz alá önmagadban és a világban. Megírtad életed és életünk regényét, csak az alvajárók nem tudnak vagy nincs elég bátorságúk azonosulni veled, és hihetetlenül nagy kultúráddal, hogy újra felfedezzék a szépségeket gyönyörű lírai részletekben, vagy vergődjenek a múltban és a jelenben ébren, felelősségük terhes tudatával megküzdve a végtelen idővel. Boldog vagyok, hogy találkoztam Veled.
Pongrácz Mária
Nagyszerű regény!
Legutóbb, mikor a Vaskaputól és Krassó-Szörényből jöttünk visszafelé októberben, a Jelen Házban kaptam meg Zoltán legújabb könyvét, a Míg gondolom, hogy létezemet.
Nagy érdeklődéssel olvastam végig, szó szerint végig, nemigen lehetett letenni.
Ezúttal is köszönöm Zoltánnak, illetve a Jelen Kiadónak, hogy ez a könyv megszületett. Mintha nyomtatott online történetet olvastam volna. Nagyszerű regény!
Barátsággal,
Gábor
Az El nem küldött levél Petőfi Sándornak című vershez
Kati Miklós
Nagyon szép vers, méltó kedvenc költőnkhöz, aki rövid/ ismert élete alatt annyi gyönyörű szerelmes és hazafias verset írt. Csak remélni lehet, hogy a csatatéren és nem idegen földön “ágyban, párnák közt” halt meg. Verseiben viszont örökké élni fog.
Az El nem küldött levél Petőfi Sándornak című vershez
Regina Galambos
Megható levél, méltó a nagy költő életéhez! Csak azt hiszem,már tudjuk bizonyosan nem került a távoli orosz bányába! Úgy halt meg,ahogy a szíve vágya volt,a csata fegyverei hangos forgatagában. Emléke mindörökké legyen áldott a magyarok között!🙏
A Lobbanás című vershez
Edit Siposné Tóth
A verset a természeti kép, vagy az ízzó vágy ihlette? Mindkettő csodás! Köszönöm.
A Lobbanás című versről
Katalin Rácz
Nagyon gyönyörű szép látvány és csodálatos gondolatok ! Köszönöm szépen!
A Regálról
Egy jó regény kimeríthetetlen értelmezési/olvasati lehetőséget kínál. A Regál ilyen regény. Lázár Kinga idézetei közül egy különösen elgondolkodtató. »Vajon én hogyan viselkednék a helyükben?« A kérdést Tamás, a főszereplő teszi fel. Igen, érdemes ilyen szempontból is közelíteni a szereplők bemutatásához, s önmagunknak is feltenni a kérdést: Vajon én hogyan viselkednék a helyükben?
A semmi bőre
Nagyon szépen, találóan, meglepően vagy éppen megtorpantóan bánik a szerző a szavakkal, a magyar nyelvvel és a kulturális, irodalmi műveltségünkkel – egyszerre. (Moly.hu)