Tárca

Fölháborító

A jelenkori román újságírás legnagyobb fenegyereke, ám ugyanakkor legpofátlanabbja is Cristian Tudor Popescu, a Gândul országos napilap publicistája és résztulajdonosa. Mai vezércikkét ezzel a címmel hozta az említett lap: Maghiarii şi măgarii (A magyarok és a szamarak.)

Célpont

Nincs mit kertelnünk, egymásra ujjal mutogatnunk. Bántanunk, szidnunk sem kell egymást. A tét sohasem volt ennyire behatárolt, konkrét, félremagyarázhatatlan: az erdélyi magyarságnak ott kell lennie a román parlamentben, a román törvényhozásban és minél nagyobb számban. Ha ez nem történik meg, akkor saját magunk alatt vágtuk el a fát, a saját szégyenünket segítettük életre, önmagunk ellenségévé válunk. S akkor már nincs kire ujjal mutogatnunk!

Hét év

Kerek hét évvel ezelőtt jelent meg az Irodalmi Jelen első száma. Istenem, mennyi munkával, várakozással, illúzióval, reménnyel terhes év. Sok mindent megvalósítottunk terveinkből, elképzeléseinkből, mégsem eleget. Hét év kevésnek bizonyult ahhoz, hogy egy érdekközösségek által irányított irodalomban, melyre néhol a politikum is rányomja a bélyegét, kimagasló eredményt érjünk el. De talán, nem is ez volt a kitűzött célunk, hiszen egy mindenkori irodalmi lap csak azt tükrözheti, amit a sajátságos nemzeti irodalom magából kitermel, megteremt. Ennek a tükre. A hegyek között elkiáltott szó visszhangja. A minduntalan visszatérő megszállottság, az örökké szellemháborgató rögeszme.

Könyvreklám

Néhány napja „tele” van a budapesti földalatti új regényem, Az éj puha teste reklámplakátjaival.

Lessing

Tavaly ilyenkor Londonban voltam. Különösen meleg volt, s két hét alatt mindössze kétszer esett az eső. Azt hiszem, londoni viszonylatban ez időjárási csúcsnak tekinthető. Mondogattam is magamban, hogy lám, mennyire eklatánsan mutatható ki a felmelegedés okozta klímaváltozás. Este a brit televízió hírcsatornáinak adásait figyelve, keserűen kellett megállapítanom, hogy nem csak az időjárásban állt be radikális változás, hanem az irodalmi Nobel-díjak fogadtatásában is. A hírbeszámoló ugyanis arról szólt, miként reagált az akkor 87 éves Perzsiában született angol írónő, Doris Lessing irodalmi Nobel díjának hírére. (Majdnem születésnapján – 1919. október 22-én született – érte a kellemes meglepetés.)  A londoni fekete taxiból kiszálló, bevásárló szatyrokkal megpakolt idős hölgy az őt megrohanó riportereknek valami ilyesmit válaszolt: harmincöt évvel ezelőtt kellett volna megkapnom a díjat, most már teljesen mindegy.

Gyönyörű

Néhány nappal ezelőtt, nagyobbik lányom azt üzente Torontóból: „Kapaszkodjatok, itt a világ vége!”

IGEN!

Igen! Igen! Igen! Valami sikerült, valami történt a tizenkettedik órában. Hihetetlen, de igaz! Három aranyérem, egy ezüst, egy bronz.

OLIMPIA

Naponta kétszer is meglátogatom a Nemzeti sport honlapját, s minden alkalommal abban reménykedem, hogy végre megtörtént a csoda, a magyar olimpiai csapat aranyat nyert.  Pedig tizennégy napja nem olvasok másról, mint arról, hogy miért nem sikerült a pontszerzés a magyar olimpikonoknak. ”Az öttusázóinkat nem szerették a kínai lovak” – olvasom az egyik híradásban, a másikban: „Ennél rosszabbul nem is alakulhatott volna. A női kézilabda-válogatott kikapott az elődöntőben Oroszországtól, a női vízilabdázók – megkérdőjelezhető játékvezetői ténykedéssel – háromgólos vezetésről nem tudták megnyerni az Ausztrália elleni bronzmérkőzést, a mindent eldöntő ötméteres párbajból pedig vesztesen kerültek ki. A férfi öttusázók minden idők leggyengébb magyar olimpiai szereplését produkálták – nagyrészt a vendéglátók makrancos lovai miatt.”

Radcliffe

Nézem az olimpiai játékokról szóló beszámolókat, rövid tudósításokat. Valamiért nincs türelmem odafigyelni, átélni, végig izgulni az előfutamokat, a párharcot, a gyepen, vízen, vagy éppen a vízben úszó, labdát pörgető, fejest ugró versenyzők hadát, a kalapácsot repítők, a tornászok megannyi szeren történő versengését. Bár behunyom szemem, mégis azon kapom magam, hogy érdekel, ami a versengés pattanásig feszült hangulatában történik, nem a közömbösség uralkodik el felettem, hanem magam is átveszem a küzdelem szította láz és izgalom forróságát, a mindenségben megfürdő, a mindenséggel versenyzők célirányos, a mindenséget legyőzni óhajtók akaratát.

Madárdallal teli reggelekre gondolj!

Felvetődött bennem, hogy egyes dolgot, jelenséget, elméletet teljesen felesleges bebizonyítani, már csak abból az egyszerű – szillogizmussal is igazolható oknál fogva –, miszerint nem kell, és nem is lehet mindent alátámasztani.